A „láncos Miklóstól” a mosolygós piros ruhásig
A kereszténység több pogány szokást is átvett az idők során, amelyekből kialakult a legtöbb ma is ismert ünnepünk. Ezek közé tartozott az északi népek téli napfordulóhoz kötődő szokása is, hogy ebben az időpontban megajándékozzák egymást, amelyet később a kereszténység Szent Miklós (a gyermekek védőszentje) nevéhez kapcsolt, így születhetett meg a Mikulás ünnepe.
Szent Miklós tanított és szeretetet hirdetett, ám egyszerű emberként élt a nép között, és önzetlen cselekedeteivel vált igazán híressé. December 6-án, Szent Miklós napján a felnőttek ajándékokkal kedveskednek egymásnak és gyermekeiknek, emlékezve a legendára, amikor éhínség idején Szent Miklós a teljes egyházi vagyont a nép étkeztetésére fordította.
A középkorban szerepjátékokkal emlékeztek tetteiről: kezdetben a kolostori iskolák legifjabb tagja alakította Miklóst, majd később ezt a szerepet a felnőttek vették át. Így alakulhatott ki a házról házra járó apó története, aki vizsgáztatta, dicsérte, ajándékozta vagy éppen megbüntette a gyerekeket. A modern hagyomány a XIX. századtól kezdődően érkezett meg hozzánk: december 5. éjjelén – december 6. hajnalán a Mikulás meglátogatja a gyerekeket és az ablakba kitett csizmájukba kisebb ajándékokat helyezve jutalmazza azokat, akik jól viselkedtek az elmúlt évben.
Érdekesség, hogy korábban a karácsonyra való lelki készülődés helyett a gonosz-űző jelleg volt hangsúlyosabb: az ünneplés a városokban és a falvakban az álarcos, jelmezes játék volt: december 6-án, Miklós napon a fiatalok hosszú láncaikat csörgetve járták az utcákat és ijesztgették a járókelőket. A régi hagyomány szerint nem a ma ismert, jókedvű, pirospozsgás Mikulás járt házról házra, hanem egy félelmetes, koromfekete arcú, láncot csörgető rém, a „Láncos Miklós”, aki egyszerre jutalmazott és büntetett.
A Budai hegység néhány falujában a Mikulás ördögálarcot viselt.
A Dunántúl egyes vidékein jártak, az úgynevezett „láncos Miklósok”. A derekukra kötött láncok szerepe az volt, hogy a csörgéssel elűzzék a rövidülő nappalok iránti félelmet.
Bács-Kiskun megyében az asszonyok öltöztek be Mikulásnak: felvettek egy bundát, kibontották a hajukat és két tollseprűt erősítettek a kucsmájukra.
Csilizradványon a férfiak harisnyával a fejükön, kenderkócból készült szakállal, maskarában kopogtak csörgősbottal a padlón, bízva benne, hogy elkergetik a betegségeket és a gondokat.
Csallóköz és Mátyusföld hagyománya a Miklós napi tréfás gyóntatás: fiatal fiúk püspöknek vagy kántornak öltöztek, és megpróbálták kideríteni a fiatal lányok gyóntatásakor, hogy van-e szeretőjük. Ha nem válaszoltak, az udvaron megcsipkedték őket. Ide kötődik a Miklós napi alakoskodás: a gyerekek megimádkoztatása, vizsgáztatása, büntetése és jutalmazása volt a cél.
A „globális” modern Mikulás
A mai gyerekeknek mesélt legenda szerint a Lappföldön élő Mikulás apó felszerszámozza rénszarvasait, amik sebes vágtával felrepítik az ajándékokkal roskadásig megrakott szánkóját a felhők közé, hogy minden gyerekhez időben eljussanak a várva várt ajándékok. Az igazi finn Mikulás, Joulupukki idén is ellátogat Veszprém városába otthonából, Rovaniemiből.
Miért rakunk csizmát az ablakba?
Az ajándékozás hagyományáért felelős alak valóban létező személy volt, aki a 200-as évek közepén (egyes források szerint 245-ben, mások szerint 270-ben) született Patarában. Szent Miklós, Anatólia fővárosának püspökeként egész életében segítette a rászorulókat: tetteivel rengeteg történetet ihletetett, a csizmába hozott ajándék hagyománya is egy hozzá fűződő legendára vezethető vissza. A történet szerint nem messze tőle lakott egy apa három gyerekkel, akik annyira szegények voltak, hogy az egyik testvérnek el kellett mennie rabszolgának. Miklós meghallgatta, amint arról próbálnak dönteni, melyik gyermek legyen, aki elmegy, majd aznap este egy pénzzel teli zsákot hagyott a család ablakában. Ezt három egymást követő évben ismételte meg, mindig ugyanazon a napon. Amikor aztán bedeszkázták az ablakokat, a kéményen át dobta be a pénzt, amely pont a legkisebb gyermek csizmájába pottyant: innen jött a hagyomány, hogy a Mikulás a tiszta cipőbe hoz ajándékot.
„Van zsákodban minden jó…”
A karácsonyi ünnepkörhöz, Mikulás napjához rengeteg szimbólum és hagyománnyá formálódott, történetekkel kiegészült elem köthető. Honnan ered a Mikulásvirág? Miért akasztunk csengőket, harangokat mindenhova? Miért hoz almát és diót a Mikulás?
Dió és alma: Az alma az eredendő bűnre, a tudás megszerzésére emlékeztet bennünket, mint a „Tudás fája” és az „Életfa” szimbóluma. A dió is a bölcsesség jelképe: az emberi agyhoz hasonló kinézetű kis dió magjában „ott bújik a hatalmas fa lehetősége”, de ennek a fának hosszú idő kell, hogy bőven termő erős növénnyé cseperedjen. A dió a jövő nemzedékébe vetett hitet is jelképezi.
Csengő, harang: A pogány kultúrákban démonűző hatást tulajdonítottak a hangjának: a csengettyű hangja rezgésbe hozza a levegőt, ezzel jó energiákat teremt. A megtisztítás rituáléjában játszik szerepet, akárcsak a tűz elemű jelképek, mint a gyertya és a csillagszóró.
Mikulásvirág: A karácsonyi ünnepek szimbólumává vált növény szinte minden lakásban megjelenik az adventi időszakban, ám sokan nem tudják hogyan is lett az egyik legmeghatározóbb dísze a kis „virág” a téli otthonoknak. A mexikói legenda szerint egy fiatal lány és testvére olyan szegénységben éltek, hogy nem tudták megengedni maguknak, hogy ajándékot vigyenek a karácsonyi fesztiválra, viszont nem akartak üres kézzel menni. Az út mentén virágot szedtek, egy nagy csokor mikulásvirágot, ami akkor még gaznak, gyomnak számított. Amikor megérkeztek az ünnepségre minden gyerek csúfolta az értéktelennek tűnő "gyomot", ám ők letették a csokrot a jászolba, a kis Jézus mellé és a mikulásvirágon hirtelen ezer piros virág jelent meg. A mese folytatása már ismert, hiszen az egykori csekély kis ajándékból, egész világon ismert dísznövény lett.
