Húszan voltak, végzősök, alig pár lépésnyire az érettségitől. A megszokott vágány mentén élték életüket a Harmadik Birodalom bukása utáni kommunista időkben, titokban azonban, a diákotthon falai között az amerikai rádiót hallgatták a magyar forradalom híradásaival, míg egyikük – folyamatos váltásban – őrködött, le ne bukjanak. Társaik az otthon falai között ugyanezt tették. Három évvel a keleti blokk első, keletnémet felkelése után az elégedetlenség még ott izzott a levegőben, és a magyarok bátorsága és áldozatvállalása valamit mélyen megpendített a fiatalokban. Elhatározták, hogy másnap, az iskolában kétperces csenddel állnak ki a magyarok mellett.
Valódi indokok ismeretének hiányában tettüket könnyen el lehetett volna könyvelni kamaszos diákcsínynek – de nem 1956-ban, a Szovjetunióban. A népművelési miniszterig jutó ügy ellenforradalmi kísérletté nőtt a hatalom szemében, a felbujtókat pedig haladéktalanul elő kellett állítani. Ha az osztály nem adja ki a bűnös nevét, mind elbúcsúzhatnak az érettségijüktől, erre az NDK-ban soha nem lesz lehetőségük.
A diákok döntenek: ők szolidaritást vállaltak a magyarokkal szemben, és ugyanilyen szolidárisak lesznek egymással is. Nem adnak ki neveket, inkább vállalják a büntetést, és végül, négy fő kivételével még ugyanabban az évben nyugatra emigrálnak.
Bár mindez úgy hangozhat, mint egy film forgatókönyve, a nálunk eddig kevésbé ismert sztori valóban megtörtént. A húsz fiatal tettéről persze sokáig nem lehetett beszélni, egyikük, Dietrich Garstka 2006-ban írta meg történetüket A néma osztály című dokumentumregényben, amelyből 2018-ban Lars Kraume rendező forgatott azonos címen játékfilmet – nálunk némi változtatással A néma forradalom címen látható.
A filmet hétfőn, a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja alkalmából a Veszprém Agórában is levetítették négy veszprémi középiskola (Lovassy László Gimnázium, Noszlopy Gáspár Gimnázium és Kollégium, Vetési Albert Gimnázium, Padányi Biró Márton Római Katolikus Gimnázium, Szakgimnázium és Általános Iskola) tanulóinak a Nemzeti Emlékezet Bizottságának szervezésében.
Fontosak az ilyen lépések, hiszen 1956, a hazai vagy az NDK-beli kommunista időszak a mai kamaszoknak közvetlen kötődés nélkül nem sokat mond, ugyanakkor az ő felelősségük lesz egyszer majd átörökíteni a múlt ismeretét a következő generációknak, a megértés legjobb módja pedig az, ha élő példákkal tudjuk közelebb hozni a jelen vagy múltbéli világ borzalmait – ahogy erre Porga Gyula polgármester is rávilágított a program elején.
Erre nemcsak a film megtekintése szolgáltatott jó alkalmat, amely érzékletesen, a direkt drámai eszközöket még jó arányban vegyítve mesélte el az igaz történetet, hanem az is, hogy a vetítésen jelen volt az egyik egykori diák, Karsten Köhler is, akitől a diákok kérdezhettek az eseményekről – ők pedig éltek is ezzel a lehetőséggel.
Nem véletlen, hogy ő volt itt a húsz egykori diákból: a film egyik főszereplője, az osztály szóvivője, Theo az ő személyéből táplálkozik, ugyanakkor Köhler soha nem állítaná, hogy ő Theo. Bár valóban ő volt annak idején az osztályuk szóvivője, kezdetben ellene volt a néma megemlékezésnek, mert tartott tőle, hogy nem mindenki vesz részt benne, aztán Dietrich meggyőzte. Tulajdonképpen a szerző az, aki Kurtra, a filmbeli ötletgazdára hasonlít, noha Köhler szerint minden egykori diák személyiségjegyeiből alapozott a rendező az öt főbb szereplő megteremtésénél.
Ez természetesen filmes szokás is, és vannak még fiktív részek és változtatások az adaptációban: ilyen például Edgar karaktere vagy a szerelmi szál, illetve a helyszín, Storkow cseréje Sztálinvárosra. Előbbiben ugyanis nehéz lett volna rekonstruálni az akkori időszakot, ellenben Sztálinvárossal, aminek a neve ráadásul azt is jól megindokolja, miért kerülhetett olyan magas körök elé az ügy a filmben.
S persze ez a fogás a drámai hatást erősíti, ugyanakkor van valami, ami rendezői koncepciók nélkül is kellőképpen drámai: hogy ezek a 17-18 évesek akkor, a jobb életet jelentő érettségit feladva, a családjukat hátrahagyva inkább kiálltak az elveik és egymás mellett, minthogy meghajoltak volna a szovjet hatalomnak. Mert bár az osztály aztán nem kevés kör és újabb kihallgatások után Nyugat-Berlinbe majd Frankfurtba átszökve, újra egyesülve letehette az érettségit, ennek sikerességében előre nem lehettek biztosak. Ahogy abban sem, hogy újra látják a családjukat. Köhler családja részben már a fiú szökése előtt, részben őt követve szintén Nyugatra ment, de a diákok többsége csak két évtized múlva találkozhatott újra szeretteivel.
Vakmerőség, de gyönyörű vakmerőség volt, amit tettek.