Hogyan áll neki a munkának, amikor másodszor állít egy darabot színparda? Lehet tiszta lappal kezdeni, egyáltalán kell-e?
Amikor Orlai Tibor tíz évvel ezelőtt felkért a darab megrendezésére, már akkor is tudtam, hogy semmiképpen nem lehet szó a film leutánzásáról. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy miért szeretjük ezt a filmet, így jutottam el a lényeghez: két különféle ember találkozik – akik a találkozás előtt egy perccel elképzelni nem tudták, hogy bármilyen közük lesz egymáshoz –, és a sors egyszerűen egymásra utalja őket.
Mit mérlegelt a veszprémi felkérésnél? Azért is kérdezem, mert az első rendezése hatalmas siker volt…
Végig kellett gondolnom, hogy képes vagyok-e kihozni belőle valami újat. De azóta eltelt tíz év, és ráadásul itt van ez a két kiváló színész – Oberfrank Pál és Szalay Bence –, akik engem hihetetlenül inspirálnak. Én is idősebb lettem tíz évvel, ötvenéves lettem, és közben sok új mondanivalót szedtem fel. Vannak dolgok, amelyek sokkal fontosabbak lettek, és vannak gondolatok, melyeket már kevésbé tartok érdekesnek. Úgy gondoltam tehát, miért ne vállaljam el? Ez olyan, mint a sakk: azért, mert ma sakkoztál, holnap is sakkozhatsz!
Jól olvasható és jól kódolható emberi erények és gyarlóságok vannak a darabban, ezekkel mindig jó játszani.
Mik azok a dolgok, amiket újonnan fedezett fel a műben?
Két ember viszonyának a leírása kimeríthetetlen. Ha egy iskolai dolgozatban a szüleid viszonyáról kellene írni, akkor először nagy nehezen teleírsz egy oldalt. Aztán folytatod, lapozol, és amikor a harmincadik oldalnál tartasz, rádöbbensz, hogy még nem mondtál semmit. Ez a mű is végtelen mennyiségű gondolkodni valót ad. Elsőre persze egyedinek tűnik a történet, aztán szépen lassan rájövünk, hogy „basszus, ezek mi vagyunk”. Megszámlálhatatlan mennyiségű könyvet írunk arról, hogy milyen az ember, hiszen kell foglalkozni a kérdéssel: „kik vagyunk?”.
Amíg élünk és kommunikálunk, amíg kíváncsiak vagyunk arra, hogy a másik ember kicsoda-micsoda, addig nem fogunk egymásra lőni.
A darab kapcsán az a felvetésem, hogy egy autista a többség számára különleges. Az úgynevezett normális többség azt látja, hogy van itt köztünk valaki, aki nem úgy reagál dolgokra, ahogyan a legtöbben, és fura szabályok szerint éli az életét. De mindig a többséghez mérten lesz valaki kívülálló.
Sok interjújában szóba kerül a „ki vagyok én” kérdés. Egy színész sokat foglalkozik önismerettel?
Csak azzal foglalkozik. Ez olyan, mint hogy a bicikliversenyzőnek a biciklijével kell foglalkoznia. A színésznek pontosan ismernie kell, milyen az, amikor haragos, amikor szerelmes vagy részeg… És, persze ezt bátran kell bemutatni. Nem az a feladatunk, hogy mások bőrébe bújjunk, hanem a saját bőrünkből kell tudni kibújnunk. A színészet nagyrészt önismeret és bátorság. Ha ez a kettő megvan, akkor bárki lehet színész. Ha tisztában vagyunk azzal, hogyan működünk, akkor úgy tudjuk eljátszani például a részeg embert, mint amilyenek részegen egyébként vagyunk.
Érdekes, hogy a bátorságot is említi, mert egy laikus azt gondolná, ehhez a pályához szerencse is kell, noha Önben a bátorság már egészen korán jelentkezett. Gondolok itt arra, amikor tizenkilencévesen betelefonált a Kaposvári Színházba, és elmondta, hogy színész akar lenni…
Sokan nyavalyognak, hogy „Ó, Istenem, de jó lenne nyerni a lottón!”. Erre mondja Isten, hogy „Jó, de akkor vegyél már egy szelvényt!”. Az tud nyerni, aki kockáztat. Vagy mondják, hogy milyen rossz nekik, mert már harminc éve rohadnak egy színháznál. Akkor miért nem állsz föl? Miért bújsz el a szerencséd elől?
Kedveli a döntéshelyzeteket?
Egyenesen imádom! Egy életünk van, nem igaz? Ha holnap azt mondaná nekem valaki, hogy el lehet menni a Marsra, természetesen mennék.
Valóban?
Persze! Nem lehet úgy élni, mint valami földigiliszta.
Voltak rossz döntései is?
Persze, de tudom, hogy tragédia plusz idő egyenlő komédia. Ha valami tragédia történik velem, azt már nem öt év alatt, hanem adott esetben öt nap, vagy öt perc alatt heverem ki. Tehát dolgozom azon, hogy minél jobban lerövidítsem azt az időrészletet, ami eltelik a „komédiáig”.
Ha egy kicsit – képletesen – megáll és szétnéz, akkor elégedett azzal, amit lát, és ahol van?
Nem vagyok elégedetlen, de elégedett sem. Tele vagyok vágyakkal, nagyon sok mindent szeretnék még átélni, és sok mindent szeretnék látni. De azt gondolom, hogy a vágyak és a kihívások mozgatják az embert.
Itt most a szakmai életére gondol?
Arra is. Nem hiszem, hogy ezt ketté kellene választani. Olyan sokan mondják, hogy „mind szakmailag, mind pedig emberileg”. De ez egy és ugyanaz. Van egy ember, aki csinálja az életét, de nem lehet megközelíteni valamit külön szakmailag és külön emberileg. Miért, mi az, amit emberileg máshogy mérünk, mint szakmailag? A szakma pont az emberről szól.
Nem kell elkülöníteni?
Nem is tudom… Én alkotó vagyok, de ez nem úgy van, hogy amikor alkotok, akkor ilyen vagyok, amikor pedig ember, akkor meg olyan.
Akkor fordítsuk meg! Ha lát valakit a színpadon, akiről tudja, hogy egy elviselhetetlen alak, akkor el tud ettől függetleníteni, és tudja őt, mint elismert művészt nézni?
Jó kérdés. Aki elviselhetetlen, azzal nem lehet jól dolgozni. Aki munka közben is elviselhetetlen, az nem lehet jó színész. És aki munka közben nem elviselhetetlen, hanem dolgos, szerethető, figyelmes, na, én azt tartom jó színésznek. Ebben az értelemben tehát nem elválasztható. Aki munka közben le tudja tenni az úgynevezett elviselhetetlenségét, annak sokkal inkább sajnálni való, egyfajta védelmi mechanizmusa ez. De aki emberként a munkájában elviselhetetlen, azt nem sokra tartom. Ahogy Radoslav Milenković, szerb rendező – jó barátom – mondta, „aki beteg, menjen kórházba!”.
A színészek a színpadon veszik a bátorságot, és morális, emberi kérdéseket vetnek fel.
Mindnyájunkat érintő kérdéseket teszünk föl, széles tömegeknek. Ehhez mentális egészség, és szociális érzékenység szükségeltetik. A rettegők, az alkoholisták, az elviselhetetlen emberek ne osszák nekem az észt. Ez egy kicsit olyan, mint Csehov Sirályában Trepjov monológja: ne moralizáljon nekem jelmezben valaki a színpadról, miközben egy elviselhetetlen ember. Könnyű megbélyegezni másokat, de általában akik bélyegeznek, azok a dilettánsok. És akit megbélyegeznek, azokról meg kiderül, hogy nem is – miután elkezd velük dolgozni az ember.
Egy korábbi interjúban Marqueztől idézett: „Olyanok vagyunk mind, és olyanok leszünk mind, mint amilyennek majd elmesélnek.”. Vajon mit mondanának eddig magáról?
Biztos van, aki önfejűnek tart és elviselhetetlennek, és vannak, akik nagyra tartanak, és akikkel kölcsönösen szeretjük egymást. Nem tudom, melyik oldalon vannak többen…
