Kezdjük egy kis időutazással! Milyen célokat fogalmaztatok meg húsz évvel ezelőtt?
Roy: Engem mindig az motivált, hogy minél jobban megtanuljak zenélni – noha tanárhoz nem jártam, teljesen autodidakta módon kezdtem el –, és ezen felül saját zenét akartam csinálni. Már tizenhárom évesen a szintetizátornál ülve próbálkoztam. Tehát első sorban a kreatív része érdekelt.
Ádám: Nálam nem volt ennyire tudatos – bár már korán elkezdtem foglalkozni a zenével –, jobban kedveltem gyerekként a sportot. Apámnak viszont rengeteg hangszere volt, én meg egyszer lekaptam tőle egy gitárt. De már tizennyolc éves voltam, amikor eldöntöttem, ezzel szeretnék foglalkozni. Roy-jal volt már akkor egy Tramps nevű zenekarunk, és az ott megírt dalok kiadása lett a cél, már Roy és Ádám trióként. Ez volt az első közös nagy lépés.
Milyen zenén nőttetek fel, és ez hatással volt-e a ti zenétekre?
Ádám: Minden hat mindenre: nem lehet kikerülni azokat a hatásokat, amelyek érnek bennünket. A rock zene mindannyiunkban közös, én egy kicsit a jazz világába is elkalandoztam. Egyébként, ha húsz évvel ezelőtt ültünk volna le beszélgetni, akkor más válaszom lett volna. Ma már sokkal türelmesebb vagyok, és megértettem, hogy az emberek ízlésével nem nagyon lehet mit kezdeni. Ha művészetként tekintünk a zenére, akkor úgy gondolom:
nem illik, és nem is kell magyarázni.
Hiába kezdenék el magyarázni a zenéről, én a gitárral tudok kiteljesedni, az többet mond. A komolyzene talán könnyebben mérhető.
És akkor mi a helyzet a kritikákkal?
Az más. A kritika is többélű, lehet építő jellege, bár adott esetben fakadhat személyes sértettségből is, viszont mára már kicsit meghalt a divatja. Már zenei szaklapok sincsenek igazán.
Dalszerzés közben előfordul, hogy a szemetek előtt lebeg: „ezt majd emberek fogyasztják”, és ennek érdekében kompromisszumokat kell kötni?
Ádám: Nehéz kérdés, de például mi is csináltunk most egy olyan lemezt, ami egy kicsit ebbe az irányba ment: kicsit könnyedebb, „trendibb”. Van azért ilyen, de az alkotás folyamata közben azért nem lebeg a szemünk előtt.
Roy: Ma már egészen másképpen születnek a dalok, mint régen, a hagyományos dalszerkezettel már nem nagyon foglalkoznak a szerzők. Tulajdonképpen azok a jó dalok, amelyeket egy szál gitárral vagy zongorával el lehet játszani. De én azt vettem észre, hogy ha sokat foglalkozunk a dallal, előbb vagy utóbb megírja magát.
Hány dalt kell kidobni ahhoz, hogy a végén egy jó születhessen?
Ádám: Ez a végén derül ki, de biztos, hogy legalább annyi ötlet marad megvalósítatlan, mint amennyiből aztán dal lesz. Egyébként nem könnyű jó szövegeket írni. Előfordult már, hogy egy kevésbé jól sikerült szövegünk miatt nem született végül dal, pedig a zene jó volt.
Roy: George Michael mondta egyszer, hogy „tudni kell kidobni a rossz ötleteket!”.
A húsz évben érzékeltetek változást az emberek zenefogyasztási szokásaiban?
Ádám: Egy zenész ezt a bőrén érzi. A kilencvenes években még erős klubélet ment, nagy volt az igény a rock, illetve az élő rock zenére. Már a vendéglátó helyek sem nyitottak erre, inkább csak hangulatfestésképpen egy zongorista játszik a sarokban.
A lemezeladásokon és a koncertmennyiségből is lehetett érezni.
Viszont néhány klubzenészből indult együttes nemzetközi szinten is elismertté tudott válni.
Roy: Lemezeket sem hallgatnak már az emberek, de természetesen magunkon is látjuk, érezzük a változást.
Nemsokára a Hangvilla színpadán léptek fel, mégpedig egy szimfonikus zenekarral a hátatok mögött. Honnan az ötlet? Miért éppen ezzel a felállással ünnepelitek a jubileumot?
Roy: Már Budapesten volt egy teltházas szimfonikus koncertünk februárban, és hát voltak gyönyörű pillanatok, amibe egyszer még én is belekönnyeztem. Azelőtt nem játszottunk soha szimfonikusokkal, így nagy kihívás volt. Technikailag sem könnyű összerakni egy rockzenekart egy szimfonikussal, de a hangszerelés profi kézbe került: Szentpáli Roland tubaművész munkájának köszönhetjük. Egyébként nagyon várjuk a veszprémi koncertet, szeretjük ezt a várost, régen sokat zenéltünk itt.
Ádám: Tulajdonképpen részünkről inkább a kivitelezés a nehéz, hiszen a szimfonikus zenét nem mi játsszuk, nekünk nyilván ahhoz kell alkalmazkodnunk, de ahogy Roy mondta, technikailag nem egyszerű. Egy fuvola például jóval halkabb, mint egy dobszerkó. Persze technikai trükkök vannak erre, azt kértük Rolandtól, hogy ne olyan legyen, mint az eredeti, hiszen kell a frissítés.
