Képzeljük csak el, hogy mi lenne, ha élő szereplős feldolgozás készülne a Mézga családból, vagy Frakkból! A Disney pont ezt csinálja a több évtizedes rajzfilmjeivel: kiderült ugyanis, hogy bár a harmincas és a kilencvenes évek között készült egész estés alkotásaik a mai fiatalok ingerküszöbét már nem feltétlenül érik el, még mindig egyszerűbb ezeket felturbózni, mint teljesen új ötletekkel előállni.
Így hát az elmúlt években elkezdődött a Disney-klasszikusok újraélesztése, és most már tömegével özönlenek a mozikba az élő- és CGI-szereplős újraalkotások. A próbamunka az Emma Watson főszereplésével életre keltett A szépség és a szörnyeteg volt (eredeti: 1991, feldolgozás: 2017), ahol kockáról kockára készítették el az eredeti rajzfilm effektekkel teletűzdelt modern másolatát. A pozitív fogadtatás után nem véletlen, hogy beindult a futószalag.
Az idén három projekt is mozikba kerül: elsőként a Dumbo (eredeti: 1941), aztán néhány héttel később az Aladdin (eredeti: 1992), majd az Oroszlánkirály (eredeti: 1994).
És miközben tudjuk, értjük, örülünk neki, hogy a gyerekeink számára is élvezhető formában jelennek meg gyerekkorunk kedvenc meséi, hogy a ők is átélhetik azt az érzést, amikor egy újvilág nyílik meg előttünk a repülő szőnyegen ülve, vagy amikor (spoiler?) Simbával együtt gyászoljuk a szurdokba zuhant Mufasát – közben azért elgondolkozunk rajta, hogy erre tényleg szükség van? Hogy a Disney, ami az Aranyhajjal vagy a Jégvarázzsal már bebizonyította, hogy a számítógépes animáció világában is tud igazi szívmelengető és szórakoztató meséket készíteni, tényleg annyira kifogyott az ötletekből, hogy az egyszer már megvalósított forgatókönyveiről kell lefújnia a port?
Itt, a cikk végén most feltehetném a kérdést, hogy melyik klasszikus magyar mesét kellene az olvasóink szerint modernizálni, de a Kis Vuk című szörnyszülöttre emlékezve… az Úr irgalmazzon minket ettől!
