Az első, és legfontosabb kérdés: hogy van a művész úr?
Köszönöm szépen jól. Legalábbis azt hiszem. Ebben a korban már nem lehet csak úgy simán kijelenteni, hogy jól, ezért azt szoktam mondani, hogy átmenetileg jól vagyok.
Egy óra múlva a színpadon lesz Voith Ágival. Egyszer azt nyilatkozta, hogyha egy színész nem izgul színpadra lépés előtt, akkor vagy szerencséje van, vagy pedig nem való erre a pályára. Ezek szerint most izgul?
A színészet egyik lényege, hogy az izgalmat megpróbáljuk átadni a közönségnek. Ha a közönség együtt él velünk, abból lehet színház. Izgulás nincsen, erős koncentráció van. De mitől izguljak vagy féljek? Hogy a megesz a közönség?
Akár attól. Vagy, hogy elrontja.
Hogyha elrontom, akkor már mindegy. Amikor az ember a színpadra lép, akkor már nem a félelemmel foglalkozik. Én inkább a próbákon érzek hasonlót, amikor még nem találom meg, hogy mit, hogyan kell mondani. Bizonyos szüneteket meddig kell tartani, vagy mikor kell hangosabban-halkabban beszélni, hogyan tudom átadni az érzelmeket úgy, hogy tényleg el is higgyék, hogy éppen boldog vagyok. Tulajdonképpen mindegy, minek hívjuk, félelemnek, vagy izgulásnak, esetleg izgalomnak, a lényeg úgyis az eredmény: hogy együtt legyünk a nézőkkel.
Mi ugyanis – minden ellenkező híreszteléssel szemben –, a nézőnek csináljuk a színházat.
Hogyha nem tetszik nekik, akkor jobb nem csinálni. Előfordul olyan is, hogy nem sikerül.
Volt olyan, amikor érezte, hogy nagyon nem működik a dolog?
Persze, a direktor hamar le is vette a műsorról. Ilyen előfordul. Volt például olyan előadás, ami a premier után három estét élt meg, aztán lekerült. Egészen egyszerűen nem sikerült, és megéreztük, hogy a közönségnek nem kell. De olyan is volt, ami akár kétszázötvenszer is lement.
Nagy dolog lehet felismerni, ha éppen nem működik valami. Vagy inkább beismerni…
Igen, felismerni nem nehéz, de mostanában egyre többen vannak, akik bőven felismerik ugyan, mégsem veszik le a műsorról. Bár egyébként ma eleve nehezebb elérni a kétszázötven fölötti előadásszámot, mivel repertoárszínházak vannak, így havonta egy-kétszer játszanak egy előadást. Szerintem jobb az a változat, amikor folyamatosan megy a darab, hiszen akkor áll össze igazán jól egy előadás, ha gyakran színpadra kerül.
Egyébként egy színháznak nem ez éri meg jobban, amit Ön is preferál?
Amikor igazgató voltam, akkor sokkal jobban tisztában voltam azzal, hogy mi éri meg, de most nem látok bele a gazdasági háttérbe. De az biztos, hogy amikor fiatal koromban felhívtak egy előadás miatt, akkor nem azt válaszoltam, hogy az majd csak a jövő hónapban lesz.
Ha már a fiatalságot szóba hozta: a főiskolai éveiben pontosan hogyan jutott el tizenhét darab fegyelmi tárgyalásig?
Szerintem akkor kezdett el kifejlődni bennem az exhibicionizmus.
Azt akartam, hogy foglalkozzanak velem, hogy figyeljenek rám.
De persze ezt már csak utólag magyarázom így, akkor pedig nem gondoltam semmire, csak mindenféle baromságot csináltam.
Hiszen akkor már a főiskolán volt! Még így sem érezte, hogy eléggé figyelnek Önre?
Nem, egy színésznek az kell, hogy nagyon sokan figyeljenek rá. A színpadon esténként négyszáz-ötszáz ember. Persze megint más a film, mert ott a kameráknak dolgozunk.
Nemrég egy interjúban, a százméteres síkfutás és a boksz párhuzamával magyarázta meg a színház és a film különbségét. Tényleg ekkora a különbség?
Persze, egészen más. A színházban van két nélkülözhetetlen dolog, a színész, és a közönség. A filmnél nélkülözhetetlen a filmrendező. A színházban is borzasztó fontos a rendező, viszont, ott lehet kisegítő is. Tehát, ha összeáll két ember, hogy csinál egy előadást, akkor az rendező nélkül is működhet, amellett, hogy rendezővel nyilván sokkal jobb dolgozni.
Színházat színész nélkül nem lehet csinálni,
viszont filmet akár két jópofa kutyával is lehetséges. Vagy rajzfigurákkal. Gondoljunk csak Süsüre.
Igaz, hogy lesz folytatása?
Egyelőre én is csak ennyit hallottam, de még nem láttam belőle semmit. Örülnék, ha lenne, és, ha ugyanúgy érezhető lenne majd, hogy Csukás István lelke mennyire együtt van a gyerekekével. Állítólag a Linda című filmsorozatból is akartak újat, de én úgy érzem, ha jobbat akarnak egy már bevált dologból, akkor az általában nem sikerül.
Ha már szóba hozta a filmeket: nagyon kíváncsi vagyok, melyik filmje áll Önhöz a legközelebb?
Ha mondok egyet, akkor megsértem ugye a többit. De egyébként a Hattyúdal. Hihetetlenül szerettem. Remek szereposztás, remek hangulat. Ott valami nagyon jól működött.
Pályája elején, kezdőként hitte, hogy helye van a szakmában?
Nem. Később, az első nagyszínházi szereplésem után gondoltam arra, hogy akkor ezzel lehetne komolyan foglalkozni.
Nem volt elég bizonyosság, hogy miután kirúgták a főiskoláról, Básti Lajos visszahívta…
Természetesen imádtam Básti Lajost, felnéztem rá, de egy színésznek a közönség adhat bizonyosságot. Aztán nincs kizárva, hogy a két fél egyetértésben van. Viszont a közönség csak ebben lehet zseniális: másképpen pont olyan hülye, mint amilyen én vagyok.
Volt olyan, hogy előnyben részesült a hétköznapokban azért, mert Önre ismertek?
Hogyne. Ez megint csak a közönség ajándéka: valakinek jól esett nézni engem Rómeóként, így ha meglát, azt mondja: „Rómeó, menj csak előre!”. Van olyan színész, akit ez kifejezetten zavar, nekem soha nem jelentett problémát, sőt, szeretem.
Mi kapcsolja ki, ha nem a színház?
Ami elfeledteti velem a színházat, az a vadászat. Holnap megint megyek…
