Az első mondat: „A mai nap jó a halálra?”
Szerző: Jennifer Niven
Cím: Veled minden hely ragyogó
Kiadó: Maxim Könyvkiadó, 2015
Terjedelem: 432 oldal
Hol szerezhető be? Bookline, Libri, Líra
Röviden a történet
Theodore Finch és Violet Markey mindketten épp a halálra készülnek, amikor iskolájuk óratornyának párkányán találkoznak. Finchet régóta elbűvöli az elmúlás gondolata: mániákus depressziósként komplett leltárt vezet a módokról, amelyekkel felszívódhatna egy fekete lyukban, hogy többé ne hallja az agya folyamatos zakatolását. De az élet apró szépségei vagy a mód helytelensége eddig mindig megakadályozta. Violetet a gyász viszi fel a párkányra: nemrégiben elveszítette egy autóbalesetben a nővérét, azóta pedig nem számít semmi, csak a túlélő címkéjének súlyával küzdve számolja a napokat az érettségiig, amikor elhagyhatja a várost, ami folyton a tragédiára emlékezteti. Amikor ők ketten az óratorony párkányán találkoznak, még nem tudják, ki ment meg kit.
Aztán egy iskolai projekt során azt a feladatot kapják, hogy fedezzék fel Indiana állam nevezetességeit, ezzel pedig Finch és Violet közös útra indulnak. Miközben sorra végigjárják az egyes állomásokat,önmagukat is megtalálják, megnyílnak egymásnak. Míg azonban Violet világa egyre inkább kinyílik, Finché úgy zsugorodik.
Miért szeretem?
Mert a súlyos téma ellenére is az egyik legéletigenlőbb regény, amit valaha olvastam. A kalandok előre haladásával a főszereplők folyamatosan jönnek rá, hogy a sötét nyúlüregekből, amikbe a csapások vetnek minket, igenis ki lehet mászni, hogy bár az élet sokszor egy hatalmas, reménytelen, kusza káosznak tűnik, mégis millió csodás pillanatot tartogathat, amikért érdemes kitartani.
Jennifer Niven ezt ráadásul épp a betegségétől szenvedő Theo-n keresztül mutatja meg leginkább, ahogy ráébreszti minderre a lányt, új jövőt adva neki, aminek köszönhetően egy, a furcsaságaival együtt is rettentően szerethető karaktert alkotott meg. Éppen ezért is olyan fájdalmas látni, ahogy hiába jön rá Theo maga is, hogy igenis ő is értékes, a gyötrő gondolatok újra és újra letarolják.
A könyv minden szépsége és életigenlése ellenére ugyanis egyáltalán nem mis-másol, nem fest rózsaszín képet a depresszióról vagy az öngyilkosságról. Niven őszintén beszél arról, milyen üstökösszerű a bipolárisok léte: fényegesen ragyogsz, aztán egyszer csak eltűnsz a sötét éjszakában. Arról, hogy bármennyiszer hangzik is el, hogy ha kilátástalannak érzed a helyzetet, fordulj szakemberhez, ez egyáltalán nem olyan egyszerű valakinek, aki tulajdonképpen folyamatosan a saját agya ellen folytat háborút. És hogy bármennyire is árnyalódott a lelki betegségekről a kép, a szégyen még mindig ott lebeg a levegőben, különösen egy olyan közegben, ahol minden kis deformitást könnyen pellengére állítanak. Arról, hogy senki sem patyolat, hogy a siker is rejthet szenvedést, és hogy a túlélő is lehet egy negatív címke, ami teherként nehezedik rád, és ami még nem mossa el az önvádat. Hogy a hátrahagyottak oldala épp olyan gyötrelmes lehet, mint azoké, akik búcsút intenek.
A Veled minden hely ragyogó megejtően szép regény arról, hogy az élet mindenkit megtör, de ha hatalmas erőfeszítéssel és hittel túl tudsz ezen lendülni, ha elfogadod a feléd nyújtott kezet, még ezernyi jó várhat rád.
