Csaba Lilla érdeklődése egészen szerteágazó, ha éppen nem ír, akkor a zirci televíziónál dolgozik, a hírolvasás mellett kulturális témákban készít interjúkat, de közművelődési feladatokba is belefolyik. Sokan tudják róla – hiszen verseiből is kiderül –, hogy évekkel ezelőtt sclerosis multiplexet diagnosztizáltak nála. Versein keresztül nem csak magának, de másoknak is segíteni szeretne, akik hasonló élethelyzetbe kerültek, vagy csak nehezen találnak önmagukra. Ismerjük meg közelebbről!
Mikor találkoztál először az irodalommal úgy, hogy megérezted, ezzel foglalkoznod kell?
Kiskoromban anyukám rengeteget olvasott nekem, minden délutánunk meséléssel telt. Nagyon mélyen belém ivódott a könyvek fontossága. Egy gyereknél egyébként is fontos, hogy milyen világokat nyitnak meg előtte. Amikor még nem tudtam olvasni, de a kezemben volt a könyv, anyukám megkérdezte, mit olvasok, én meg mindenféle történeteket gyártottam. Visszatekintve tehát már egy kicsit akkor is jelen lehetett a képzelőerőmmel történő játszadozás. Nagyobbacska koromban rendszeresen szavaltam, jól esett szerepelni, sokáig színész is akartam lenni, voltak tehát előzmények. Amikor valami sérelem ért, mindig a könyvekhez menekültem.
Mikor jött az igazi elköteleződés az irodalom felé?
A Pannon Egyetem magyar szakán végeztem, itt már elég komoly rálátást kaptam az irodalomra. Én magam viszont elég későn értem meg rá, csak felnőttként köteleződtem el, ebben pedig nagy szerepet játszott a betegségem. Tizenkét éves koromban írtam az első kis versikémet, de ekkor még a fióknak.
Mindig éreztem, hogy van bennem egyfajta csatorna, amit meg kell nyitni,
végül a betegségem diagnosztizálásakor tudtam megérkezni önmagamhoz, és képes lettem azon a nyelven beszélni, ami igazán én vagyok.
Nagy ára volt…
Igen, de azt gondolom, hogy ehhez szükség volt arra a megrázkódtatásra. Ha az nincsen, akkor elképzelhető, hogy nem találtam volna utat magamhoz. Ha tehát megnézem az eddigi életutamat, mégiscsak azt gondolom, nem lehetett véletlen. Egy olyan gondolat is kavarog bennem, hogy az írással képes voltam megmenteni saját magamat. Ráadásul általa másokon is segíthetek, például azoknak, akik nem tudják magukból kibeszélni a fájdalmat, a félelmet. Fontos tehát, hogy a költészetem nem csak rólam szól, hanem a többi emberről is.
Mikor érezted meg először, hogy hatással vagy az emberekre?
Lassabb tempóban értem meg dolgokra, mint az átlag, szükségem volt egy belső érlelődési folyamatra, míg felszínre tudott kerülni mindaz, ami belőlem fakad. Kerestem a kibontakozási lehetőségeket. Aztán, amikor először kiálltam az általános iskolában verset mondani, éreztem, hogy egy fontos állomáshoz érkeztem el.
A verseidet mikor merted felvállalni először?
A gimnáziumban az egyik énekórán hallgattuk a Bolerót, és elindult bennem egy belső folyamat, gyorsan papírra vetettem. Megmutattam az énektanárnőnek, ő megosztotta az osztályfőnökömmel; tetszett nekik. Később felkértek a suliban, hogy egy iskolai évfordulóra írjak verset. Szerencsére mindig is érdekeltek a kihívások, az új feladatok, szóval megírtam.
Már több ízben szóba került a betegséged. Hogy derült ki, hogy SM-ed van?
Hét évvel ezelőtt, tehát 2012 tavaszán kettős látásom lett. Elmentem szemészetre, ott közölték velem, hogy nem a szememből ered a gond. Jött tehát a kérdés, hogy akkor honnan. Kis idő múlva az egyik szememre elkezdtem nem látni, aztán jöttek a zsibbadások, mozgáskoordinációs problémák, volt például, hogy nem tudtam leírni a nevemet. A veszprémi kórház neurológiai osztályára kerültem, ahol dr. Imre Piroska osztályvezető főorvosasszony elhivatottságának, értékes szaktudásának, és az SM-Centrum dolgozóinak áldozatos munkája révén a mai napig kiváló gondozásban részesülök. Betegségem diagnosztizálásakor – gyors és hatékony beavatkozásként – infúziós kezelést kaptam, hiszen ez egy olyan kór, amelynek során az agy gyulladásban van, a szteroid infúzióval pedig lehet a gyulladást mérsékelni. A későbbiekben injekciós terápiában részesültem, ez úgy nézett ki, hogy minden pénteken beadtam magamnak az injekciót, és hétvégén influenzaszerű tünetekkel küzdöttem, melyek megviseltek. Sokáig így ment, aztán szerencsére egy gyógyszer váltotta fel az injekciót. Mióta együtt kell élnem ezzel az állapottal, azóta minden reggel újjá kell születnem, fel kell építeni magamat testileg, lelkileg.
Milyen mértékben változik meg ilyen helyzetben az ember értékrendje?
Ilyenkor rájössz, hogy az élet nem az elképzelt varázslatos dolgokból áll, hanem apróságokból, amiknek nagyon kell örülni. Egy kedves szó, egy szép táj... Előtte is megbecsültem a kis dolgokat, de fiatalon mindenki úgy indul neki a világnak, hogy az egészet meghódítja, minden az övé lesz. Aztán rájössz, hogy hatalmas dolog, ha a te kis saját világodat meg tudod teremteni, és abban ki tudsz teljesedni. Nem kell feltétlenül meghódítani a határtalan csillagos eget.
Te is mertél nagyot álmodni, és íme, itt fekszik az asztalon két versesköteted…
Akkor lehet, hogy nekem ez a határtalan csillagos ég. Nehéz csomagot kaptam, de hálás vagyok, hogy az alkotás által is képes vagyok vele megbirkózni. Jó visszajelzéseket kapok, sokan tudnak erőt meríteni belőlem és a köteteimből.
