Utoljára tán József Attila idején volt nekik mit meggondolni. Utána jött a munkásember, egy ideig eltengődött, de ahogy haladtunk a jólétben további társadalmi elismeréseket vívott ki magának és dolgozóvá avanzsált majd fizetés helyett személyi jövedelme lett. Aztán időnként a munkásfajta szerencsésebbikje alkalmazottnak is nevezhette magát, de ez már nagy lépés volt a szamárlétrán.
Ám eljött a rendszerváltás és a dolgozók is kihaltak, sőt az alkalmazottak is. Látszólag. Mert csak illegalitásba vonultak. Egymás között titokban még mindig melósnak nevezik magukat - noha mostanság nem kocsmába járnak már, hanem vendéglátóipari szolgáltató objektumba –, de azért valahol a társadalom bugyraiban még szívósan fenntartják magukat. Sőt időnként előkerül egy-egy atavisztikus példány a már kihaltnak vélt proletárból is, de az össztársadalmi megvetéstől megkímélve magát inkognitóban él.
Mára már csak munkavállalók élnek és halnak, ők a néhai melósok és dolgozók leszármazottjai, akik a szolgalelkű szoci-bolsevista-komcsi elődjeikre nem szívesen emlékeznek. Hiszen ők ma már a bérből és fizetésből élők kivételezett társadalmához tartoznak. És nem teszik ki őseik képét a hálószoba falára.
