Waiting for the miracle to come – várni hogy eljöjjön a csoda - énekli Cohen a Natural Born Killers (Született Gyilkosok) című film betétdalában, Oliver Stone kultikus filmjében, és igen, akik ismerik Leonard Cohen életművét, gyakorlatilag a 70-es évek vége óta várják a mestert, várják a csodát, ami most, majd 75 évesen, a nyugati sajtó által némi malíciával "nyugdíjkiegészítő" turnéként aposztrofált, majd 200 koncertből álló világ körüli turnéja kapcsán végre, Budapestre is megérkezett. Telt ház, hát persze, hogy az.
Azt hiszem az első dal, amit megtanultam gitáron, a Suzanne volt. Furcsa, de tudtam tizenvalahány évesen is, hogy ez egy Leonard Cohen nevű fazon dala. A dal akkordjaiban szinte puritánan egyszerű volt, szövegében pedig megkapóan gyönyörű, érzelemdús, kifinomult. És persze, hogy a szerelemről, és egy nőről szólt, mi másról. E téren Cohen gyakorlatilag azóta sem változott, noha harminc év tovaszállt.
Még oda se értünk, de Cseh Tamás jutott az eszembe. Tudtam róla, hogy sokat jelentett neki Cohen, és persze nyilvánvaló az áthallás a nyugati popkultúra (Dylan melletti) kétségbevonhatatlanul legnagyobb hatású dalnoka, és a mi hamisítatlanul magyar és kelet-európai dalnokunk között, de akkor is.
Cohen és zenekara tíz perc késéssel kezdett, egyszerű színpadkép, de gyönyörű fényekben, ott az egész zenekar, gyakorlatilag a nagy részük régóta Cohen oldalán. A zenekar elmondhatatlanul jól szól. Lemez minőség. Először is halk, mértéktartó, pontosan olyan, mint Cohen maga; részlet-gazdag, arányaiban tökéletes, Cohen mély regiszterű aranyló búgása tökéletesen szól, a három vokalista parádésan ellenpontozza. A Bocelli koncert és Diana Krall mellett ez a legjobban szóló koncert, amit itt valaha is láttam, hallottam.
A CBS-nak adott legutóbbi interjúban a vokalisták iránti tiszteletéről, rajongásáról beszél, mivel magát sosem tartotta igazi énekesnek, ezért is ad neki biztonságot, ha ott vannak a profi énekesnők mellette, túl azon, hogy imádja őket; mondja. Montreal-i házában, talán a konyhában adja az interjút; kirívó puritanizmus; egyszerű fa asztal, egyszerű bútorok; Cohen otthona is olyan, mint Ő maga, és a zenéje. Nincs jobb szó, ez a költőből színpadra keveredett fazon észbontóan kifinomult. Finom öltöny, mint egy költő úgy beszél, úgy is áll a színpadon is. Hogy miért lépett ki a kanadai elismert irodalmár köpenyéből, arra azt mondja, hogy a legsikeresebb regénye is háromezer példány körül kelt el, és nyomasztotta, hogy milyen kevés emberhez jut el. Hát, most ez nem nyomaszthatja.
Jönnek a slágerei, egyik a másik után, Cohen kedves a közönséggel, láthatóan jól érzi magát. Zenészei tobzódnak a szinte kiugróan dekoratív zenei világban. A Cohen mellett 79 óta ott álló zseniális hangszerelő-zenei igazgató Roscoe Beck (basszusgitár), vagy a Hammond orgonán és tango-hamonikán is játszó billentyűs Neil Larsen, a gitáros Bob Metzger, a megbabonázó Sharon Robinson énekes-vokalista; mind régi harcostársak Cohen oldalán. A barcelonai fél-roma Javier Mas, aki egy halom egzotikus pengetős hangszeren játszik, a legkommerszebb a 12 húros spanyol gitár a kezében, hozza a latin ecsetvonást, gyönyörű dallamokat, virtuozitást, a mexikói Rafael Gayol a dobok és a kongák mögött a ritmust, vagy az est egyik szóló csúcspontja, a szaxofonon és megmondhatatlan nevű fúvós varázs-szerszámokon játszó Dino Saldo, és végül, de nem utolsó sorban a megkapó hangú Webb nővérek; Charley és Hattie, a vokál ékkövei.
Cohen kalapban, csak akkor veszi le, amikor fejet hajt a zenészei előtt; és ezt gyakran teszi; a koncert végéig háromszor is bemutatja a zenészeit, de tőle valahogy ez sem túlzás. Ahogy a közönségnek szóló köszönetek sem, egy mértéktartó, kedves, és empatikus úriember gesztusai. A 75 éves Cohen alig pihen, egy Sharon Robinson szóló; a lélegzet eláll, nem véletlenül van ő Cohen oldalán, nem véletlen a Grammy jelölés, ilyen kifinomult, hiper-érzékeny énekest rég hallottam, nem énekel nagyot, de mégis hatalmasat, hátak borsóznak, karok összefonódnak, szívek megtelnek; Cohen kalapja, hát persze, hogy a kezében. Vissza-taps és vissza-taps, és Cohen újra és újra visszajön. Amikor lemegy a színpadról, mint egy indián, úgy szökell; azt hiszem, ha lenne kép, hogy Cseh Tamás hogy is ment el, hát valahogy így. A Webb nővérek is elengednek egy vokális duót, az egyik közben hárfázik, a másik gitározik, atyám, mi jöhet még?
Cohen jön, még két szerzemény, a „Take This Waltz”-ban két kiszólás is a hazai közönségnek, annak, aki veszi a lapot; aztán tényleg vége; onnan sejteni, hogy már nem indiánszökell lefelé, hanem utoljára megköszön mindenkinek mindent, a közönségnek a szeretetet, a busz sofőrnek a munkát.
És vége.
Lassan harminc éve járok koncertekre, ide az Arénába is. Cohent mindig is szerettem. De azt soha nem gondoltam volna, hogy ettől a 75 éves, kanadai, magát konzekvensen inkább költőnek, mint pop zenésznek valló (egyébként pop-ikon) dalnoktól kell, hogy megtapasztaljam, hogy ilyen hatalmas hodályokban is lehet intim pillanatokat okozni, akár tizenezer nézőnek is.
Nem kérdés, ebben a világban Cohen-t receptre kellene felírni.
Rock-sztár képző első osztályban tanítani.
Mészáros Zoltán
Leonard Cohen, Papp László Budapest Sportaréna, augusztus 31.
