Hiába sikerültek kiválóan a nyári fesztiválok, hiába szépül a város, hiába lesz egyre jobb hírünk az országban: Veszprémben 2009 akkor is a gyász éve lesz. Februárban Marian Cozma, most pedig Bujtor István emlékére égnek a mécsesek a városban.
Egyikőjük sem veszprémi születésű, a munkájuk kötötte ide őket. Mégis, ez a város, amelyet általában mogorvának, bizalmatlannak és zárkózottnak tartanak a máshonnan idetelepülők, hamar befogadta, saját fiának tekintette Cozmát is, Bujtort is. Megdolgoztak érte.
Bujtor István Eperjes Károllyal együtt rövid időn belül csodát tett a Petőfi Színházban. Talpra állította a társulatot, visszaszerezte a veszprémi színjátszás időnként már fakuló tekintélyét és vele a színházukra büszke veszprémiek önbecsülését. Ahogyan Cozmának a kiváló játékért, Bujtor Istvánnak ezért voltunk hálásak. És mindkettőjük kedvességéért.
A kisajátítás szándéka nélkül mondhatom: a mi híres embereink voltak. Jó volt velük egy városban élni. Cozmát a halálos hajnal előtti este, a Veszprém - Balatonfüred meccsen láttam. Bujtor Istvánnak júliusban, a Garbarek-koncert végén intettem búcsút. Mosolygott. Az a mosoly mostantól engem már mindig a lét törékenységére fog emlékeztetni.
Navracsics Tibor
