Mikor kezd az ember öregedni, melyik az a korhatár, amikor valaki már korosnak, idősnek tekinthető? Hippokratész szerint az öregség határa az ötvenedik életévénél kezdődik. Arisztotelész úgy gondolkodott, hogy az emberi test 35 éves korában a legtökéletesebb, ám az ember lelke, a szelleme csak az ötvenedik életévében tekinthető tökéletesen harmonikusnak. Dante a 45. életévet vélte annak a bizonyos határnak, amelytől kezdve az ember már öregnek számít. A fejlett ipari társadalmakban a törvényhozó jóval későbbre tolja ki az öregségi korhatárt, úgy 6o-65 év tájára, amikor már lehetővé teszi a nyugdíjaztatást.
Mit jelent megöregedni? Hiszen arra is képesek vagyunk, hogy a sportolót öregnek minősítsük, attól a naptól kezdve, amikor először ér el gyengébb eredményt a nálánál fiatalabb versenyzőnél. És öregnek véli a tizennyolc éves a negyven évest, azt, akit a nyugdíjas fiatalnak minősít. Öregnek érzi magát a gyásztól megtört, a viszontagságoktól elgyötört ember, pedig a teste még fiatal.
Vannak egészen pesszimista megközelítései ennek a témának, amikor a biológus úgy véli, hogy a születéssel megkezdődik az egyed hanyatlása, öregedése. Mások szerint a test a gyermekkor befejeztéig fejlődik, utána már csak öregszik. S nem ismeretlen az öregeket általában kirekesztő társadalmak önámító és lelkiismeret-gyógyító demagógiája, miszerint mindenki olyan öreg, amilyennek érzi magát. Én pedig -ha ez egyáltalán fontos- azt vallom, hogy minden ember olyan öreg, amilyenné egy társadalom teszi, amelynek ideológiai és gyakorlati álláspontjai, meghatározói az emberi létnek. S ez különösen vonatkozik az öregekre, aki csaknem olyannyira kiszolgáltatottak, mint a gyermekek.
A születésünknél fogva folyamatos átalakuláson megyünk keresztül. Elfogadhatjuk-e akkor azt az elméletet, hogy az élet egy lassú halódás? Nehezen. Pedig az.
Az állandó változás az élet törvényszerűsége, nem pedig a halálé. Vannak olyan elmélkedők, akik úgy vélik, az ember akkor kezd öregedni, amikor tudatosodik benne az elkerülhetetlen halál ténye. Mások szerint pont ez az a kor, amely az embert kiegyensúlyozottá, bölccsé és boldoggá teszi. De hol az a határ, ameddig azt mondhatjuk, hogy fejlődtünk, voltak kilátásaink, reményeink, terveink és hol kezdődik az öregkori tengődés?
Ez az a határ, amelyet a társdalom szab meg számunkra. Néha kegyetlenül, néha még kegyetlenebbül. S nem igaz, hogy az öregség szép, noha bizonyosan vannak örömei. Simone de Beauvoir egyike azoknak a gondolkodóknak, aki merészen hozzányúlt a mindenkori társadalmakban tabu témának számító öregség kérdéséhez és azt állítja, hogy igenis nem akarjuk tudatosítani és nem akarjuk elfogadni, hogy mindannyian öregek leszünk egyszer, hogy az öregség bennünket is utolér, nem csak másokat és hogy a farizeusi társadalom az, amely meggyőz bennünket arról, hogy az öregekben nem önmagunkat kell látnunk. Igenis kegyetlenek vagyunk, szenvtelenek, érzéketlenek, legszívesebben elfordítjuk a fejünket az öregek nyomorától.
Ma, az idősek világnapján, nézzünk körül a környezettünkben, nézzünk szembe önmagunkkal, gondoljunk az öregjeinkre, gondoljunk arra, amivé mindannyian válunk.
Az ENSZ elõször 1991-ben rendezte meg az idõsek világnapját, azóta minden év október 1-én megemlékezünk a Föld mintegy hatszázmillió lakosáról.
