Leheletnyi szomorúság sem lengi körül a csendet, inkább valami békebeli nosztalgia.
Ismerem őket. A sírköveket és őket, akik alattuk nyugszanak. Ott járok közöttük, érzem, hogy elvarázsol az elhunytak évszázados nyugalma. Itt nyugszik Veszprém város vitézi széktartója és a néhai városi aljegyző is, a prelátus éneklőkanonok, a város díszpolgára és a székesegyházi őrkanonok is. És néhai a nyugalmazott pénzügyi tanácsadó. Fontos és befolyásos emberek voltak, akár a múlt századi postai főigazgató, a műszaki főtanácsos, a gyógyszerész, iskolaigazgató. Vagy kevésbé befolyásosak, de ismerték őket: vegyészt, főhadnagy, énektanár…
Jól ismerem a jeles színészt, Szilágyi Josefet. is Nyugodni szállott őszutó 12-én. Szent András havában, százhatvanhat esztendeje. Meg szoktam állni Szilágyi Josef kereszt nélküli, kőbevésett emléke mellett.
Jeles színész volt, tudom. Mert látom, hiszen ez áll a sírkövén. És jó atyja négy árván hagyott magzatának. Mindössze harminc esztendőt ajándékozott neki a sors. És egy asszonyt, Buzás Terézt. Vajon ki volt ez a Buzás Teréz? Miért nem viselte gyermekei atyjának nevét? Felesége, asszonya volt? A neje? Hitvese? Netán a párja, a társa? Talán a szeretője? Álldogálok a sírkő előtt s úgy látom, egyik sem. Ő Buzás Teréz volt, maga a szerelem, a hűség, a szenvedély és a fájdalom. Nem volt feleség és nem volt szerető, ő volt a szerelmét sirató „hű nő”, négy apró magzatával, és az örök fájdalmával.
Nyugodjanak békében.
