Oké, a történeti hűség kedvéért az eredeti gondolat nem teljesen az övé volt, hanem jó barátjától, Szabó Ádámtól származott. Ádám korábban már teljesített egy biciklis túrát Európában, majd amikor hazatért onnan, megemlítette Adorjánnak, hogy 2015-ben Föld körüli útra indul, nála pedig felgyúlt az a bizonyos lámpa, hogy mi lenne, ha csatlakozna.
Ismét csak a történeti hűség kedvéért itt tegyük is rögvest hozzá, hogy Adorján a gyerekkori bandázások óta nem nagyon ült bringán… Mindenki más itt kaszálná el végleg az út gondolatát, ha addig nem tette, ő azonban nem hátrált meg. Inkább elkezdett a túra előtt kb. egy évvel vett mountain bike-ján napi egy órát tekerni és egy ízben a szülei otthonáig vezető 80 km-es távot is oda-vissza megtette, noha ez még mindig vajmi kevésbé készítette fel arra, hogy négy évig egy a cuccaival együtt 50 kilós bringán csavarogjon hegyen-völgyön át.
Fotók: Illés Adorján / facebook.com/meandmybicycle.love
De úgy látszik, az életbe vetett hite már akkor is nagy volt. Fűtötte a szabadságvágy – mert végső soron ez volt, ami igazán mozgatta: hogy senki nem mondja meg, mit és hogyan csinálj vagy éppen merre menj. Csak saját magadra kell hallgatnod, mert úgyis te vagy az, aki a leginkább tudod, mi a jó neked – vallja. Tulajdonképpen ezért is hagyta ott mérnöki állását a Telekomnál, hogy inkább fotózzon, meditáljon meg ugye bringával bejárja a világot.
2015. június 13-án indultak Ádámmal Budapestről, hogy aztán többek közt Bulgárián, Törökországon, Iránon és Indián át egészen Malajziáig tekerjenek, majd ott másfél év után szétváljanak útjaik. Nem azért, mert összevesztek vagy egymásra untak volna, hanem mert Adorján szerette volna kipróbálni azt is, milyen a teljes szabadság, amikor aztán tényleg csak te vagy meg a világ körülötted. „Ez volt a legnehezebb döntés, amit meg kellett hoznom: megkérni a barátomat, akié az egész túra ötlete volt, hogy én most szeretnék egyedül lenni. Rettentő hálás vagyok Ádámnak, hogy megértett” – meséli. Úgyhogy onnantól kezdve egyedül utazott, bejárta Ausztráliát és Új-Zélandot, Fijire és Japánba repült, ahol újra találkozott Ádámmal egy rövid időre, majd San Francisco-ban is, ahonnan öt hónap alatt együtt bicikliztek le Mexikó közepéig, ezután pedig újabb egy évre ismét elváltak az útjaik, ami alatt Adorján még megjárta Kolumbiát és Ecuadort is, majd visszarepült Madridba, innen kerekezett haza a környező országokat megjárva.
A döntését, hogy egyedül utazik, egyáltalán nem bánta meg. Sőt. Persze voltak olyan pillanatok, amikor hiányzott neki a családja és a barátai, de velük egy-két hetente, ahol Wifit talált, beszélt, egyébként meg annyi csoda vette körül, hogy egyszerűen csak jól érezte magát, élvezte, hogy nincsenek korlátok, azt csinálhatja, amihez éppen kedve van és igyekezett minden pillanatot akkor és ott megélni.
„Ez a kaland megtanított engem arra, hogyan éljek és utazzak szívből” – mondja. Meg arra is, hogy mennyi mindenért lehetünk hálásak, hogy érdemes optimistán előretekinteni és bízni, mert a mindennapjaink végül is azon múlnak, hogy milyen az életfelfogásunk.
És arra is, hogy ahhoz, hogy elboldoguljunk az életben, igazából semmi szükség egy halom dologra. Amikor Adorján elindult az útra, mindössze hat csomagot vitt magával a biciklin – ebben minden benne volt, ami a négy éves expedíció alatt kelhetett. Többet egyébként nem is nagyon tudott volna magával vinni, mert a túra előtt minden ingóságát eladta – ebből meg a végkielégítéséből jött össze végül az a hárommillió forint, amivel az egész expedíció alatt gazdálkodott. A napi keret nagyjából 1500 forint volt, ebből főleg ennivalóra költött, illetve ha kellett, repülőjegyre, a szállást igyekezett ingyen megoldani. Volt, hogy tűzoltóságon aludt, volt, hogy egy pékség padlóján, de olyan eset is adódott, amikor egy rendőrség üres börtöncellájában. Ha az sem akadt, sátrazott – a dzsungelben vagy éppen a sivatag közepén.
Hogy félt-e közben? Persze, időnként előfordult. „Soha korábban nem csináltam hasonlót, de egyszerűen úgy éreztem, bele kell vágnom ebbe a kalandba és nem azon gondolkodni, mi lesz.” Mint mondja, egy idő után egyenesen a félelmei váltak az útmutatóivá, és éppen annak ellenére tett meg dolgokat, hogy azokat néhány akadály torlaszolta el.
Pedig azért akadt néhány rázós helyzet. Például amikor Ausztráliában a sivatagon kelt át, ami közel húsz napig tartott, közben pedig a viharos széllel is meg kellett küzdenie, ami majdnem lehetetlenné tette a sátor felhúzását. Vagy amikor Spanyolországban az éjszaka közepén arra ébredt, hogy egy vaddisznó és a kicsinyei neszeznek a sátra körül, ő pedig órákig fülelt, hogy mi lesz. Aztán elaludt… Vagy amikor Nicaraguában kitört a polgárháború és menekülnie kellett… Bár szerinte igazán durva eset azért sosem volt. No igen, azt hiszem, ez az a pont, ahol megjegyezhetjük, Adorjánnak tényleg nagy az életbe és önmagába vetett hite.
Igaz, van mire alapoznia. Amikor Japánban egy balesetben eltört egy csont a kezében, az orvosok azt mondták neki, műteni, csavarozni kell. Ő meg azt, hogy ez hülyeség. Elvégre is az emberi test az egyik legkomolyabb és legösszetettebb csoda a Földön, olyan nincs, hogy azt csak szétfúrva lehet meggyógyítani. Úgyhogy miután összebarátkozott egy Yoshi nevű sráccal, aki megengedte neki, hogy egy hónapig nála lakjon, elkezdte meggyógyítani magát: minden nap meditált és mondogatta magának, hogy rendben lesz a keze. És amikor az országban töltött utolsó napján ismét elment a kórházba egy MRI felvételre, az orvos azt mondta, semmi nyoma a törésnek.
Szóval hinni kell – ez Adorján stratégiája, és végül is, belegondolva a négy éves expedíciójába, miért ne hajthatnánk fejet az optimizmusa előtt? A bátorságának, a nyitottságának meg a pozitív életszemléletének köszönhetően hihetetlen kalandokban volt része, gyönyörű tájakat fedezett fel, elképesztően izgalmas arcokkal (például egy 63 éves férfival, aki 330 napja futott, minden nap 50 km-t!) és kedves emberekkel találkozott – olyan élményekben volt része, amiről sokan csak álmodoznak, de nincs merszük megtenni.
1473 nap kalandozás és 45 ezer km után azt mondja, kicsit túl is csordult az élményraktára, így most élvezi, hogy június 24. óta itthon van és csupán az országot járva, előadásokat tarthat a történetéről (egyébként így hallottam én is őt a Veszprém Agóra Mindentudó Ház programsorozatának vendégeként.) Aztán egyszer majd ismét bringára pattan, hiszen még a Föld körüli útba még rengeteg ország belefér, ahova most nem jutott el. Hogy mikor, azt még nem tudja. Nincs terv – ahogy az út alatt sem volt. Csak azt tudja, hogy innentől kezdve csupán olyasmivel fog foglalkozni, amit imád, ami értéket teremt és ami a Földnek is jó, és amivel megmutathatja: ha a képességeinket kihasználva bátran bele merünk vágni a dolgokba, igazán boldog életet teremthetünk magunknak.
