Kocsis Árpád versenyigazgató a Vehír kérdésére a nagyszabású versennyel kapcsolatban elmondta: egyszerűen úgy gondolták, hogy a futóknak ilyenkor kora tavasszal szükségük van egy ilyen megmérettetésre. A váltó távok nem voltak mérvadók számunkra – folytatta a főszervező -, ám az egyéni indulók testét lelkét próbára tette a 195 kilóméter. Négy egymást követő napon több, mint maratont futni igazán embertpróbáló feladat. A szervezők számára is meglepetés volt, hogy az 59 egyéni indulóból mindössze négyen adták fel, és ebből hárman sérülés miatt. Ez is azt bizonyítja, hogy a táv ilyen formában is teljesíthető, s aki becsületesen felkészül, annak nincs vele gondja. Ezért az igazgató bízik abban, hogy jövőre többen fognak nekivágni.
Az esemény hangulata óriási volt, a rajtnál és a célban ott voltak a családtagok, barátok, akik ilyenkor rengeteg erőt tudnak adni. A legjobban Balatonfüreden érezték magukat a résztvevők, ami talán a Tagore-sétány varázsának volt köszönhető. Nagy-nagy küzdelmek, óriási halálok és feltámadások jellemezték a küzdelmet. Kocsis Árpád szerint inkább a versenyzők, mint a pillanatok maradnak emlékezetesek mindenki számára. Mint mondotta, senki sem felejti el például azt az ötvenes úriembert, akit kerékpáron kísért végig felesége, vagy a mezőny legfiatalabb hölgyét, aki – egyébként a vele közel egyidős – nagybátyjával futott, és bár már a második napon mindenki esélytelennek látta, mégis célba ért. Mindenkinek megvolt a saját drámája és sikere. Az ultrafutás hihetetlenül érzelemmel teli sportesemény, sem résztvevő, sem szurkoló, sem szervező nem tudja teljes átélés nélkül bírni ezeket a nagy küzdelmeket. 50 kilométer környékén már az agynak is akkora szerepe van, mint a lábaknak, pszichésen mindenre fel kell készülni, bármilyen váratlan apróságtól kiborulhat az ember.
Kocsis Árpád egyedül mezőny haladási útjával, a Balaton körüli kerékpárúttal kapcsolatban tolmácsolt negatív véleményt, majd hozzátette: senki sem engedheti meg magának, hogy a kerékpáros turizmussal ilyen mostohán bánjon.
