A válasz röviden: mert egész munkássága és gondolatisága tökéletesen rezonál azokkal az ideákkal, amiket a régió az EKF zászlajára tűzött: hagyománytisztelet és nyitottság, egyéniség a sokszínűségben, kultúra és kreativitás, összefogás és a határainkon való túllépés. Nézzük részletesen!
Hagyománnyal kikövezett út
Bár Zoób Katira ma elsősorban mint divattervezőre hivatkozunk, ez a leegyszerűsítő megközelítés nem feltétlenül állja meg a helyét. Pályája merőben más, mint egy mai fiatalé: eredendően nem is divattervezőnek készült, csak első bemutatója után derült ki, hogy amit művel, az leginkább mégis a divattal írható le. Gyerekkorától kezdve foglalkozott textíliákkal, már a ’70-es években ruhákat tervezett, volt játéktervező, bábkészítő a Magyar Televíziónál, jelmeztervező, mielőtt a ’90-es években szabadfoglalkozású iparművésszé vált és megalapította KATTI ZOÓB nevű márkáját és divatházát.
Mesterségét nem iskolai tanítómesterektől tanulta, tudását részben autodidakta módon, részben a folyamatos gyakorlat tanítása által szerezte meg. Olyan családba született, ahol számos kultúra találkozott egymással, ám ahol a kézművesség minden oldalról természetesnek számított, és ez alapvetően határozta meg szemléletét és pályáját.
„Emlékszem, a falusi nagymamámnak mindig kérges volt a keze a sok kerti munkától, de legalább annyit hímzett, mint amennyit kapált: vastag fonalból terítőt hímzett, pulóvert kötött, kabátot varrt. Ezzel szemben a városi nagymamám egy kifinomult úriasszony volt, aki a világtól elzárva, a fizikai munka árnyékát sem ismerve, selyemfonállal, nagyon vékony tűvel hímzett. Mindkettőjüknek más volt szép, de épp ezáltal tanultam meg, hogy a szépség mennyire sokszínű, hogy a nyitottság és a kulturális befogadó készség mennyire fontos – meséli.”
A kreativitást, az alkotás szeretetét, a kézműves kultúrát természetszerűleg szívta magába, hiszen akkoriban az még a mindennapi, tevékeny élet része volt, nem számított olyan ritkaságnak, mint ma, amikor Európa nagy részén eltűntek a klasszikus varrodák, alig találni jó szakembert és egy nadrág felhajtása is fejtörést okoz az embereknek. „Az én gyerekkoromban még nem fordulhatott elő, hogy este valaki csak ült és a tévét nézte, az anyák, nagymamák beszélgetés közben is varrtak, hímeztek, kötöttek.” És ez nem csupán egy gyakorlatias tevékenység volt, hanem közösségi esemény, ami az alkotás révén rengeteg örömet adott.
Csapatával és a 25 éves divatszalonnal ezt az örökséget ápolja. „Azt szoktam mondani, hogy a miénk az utolsó budapesti divatszalon, ami furcsán hangozhat, hiszen ma is létezik több kreatív műhely, de én ez alatt inkább egy munkakultúrát értek. Egy divatszalon ugyanis a múlt század harmadik harmadáig egy olyan közösséget jelentett, ahol az emberek nemcsak öltözködnek és ruhát vásárolnak, hanem tájékozódhatnak az aktuális trendekről, megvitathatják az élet fontos dolgait, ápolhatják a kapcsolataikat.
Én ezt az ideált hoztam magammal, és ösztönösen egy ilyen szalont működtetek én is: egy olyan, kvázi kulturális és szakmai intézményt, aminek az alapvető mozgatórugói inkább az emóciók, ahol törődünk egymással, ahol egyszerre van jelen a művészet és a mindennapok kérdései, és ahol klasszikus technológiával ruhákat készítünk. Minden eladott darabot az adott vásárló személyiségére tervezünk és szabunk, amelyek mind örömet adnak, hiszen eleve örömmel készülnek. Nálunk nincsenek felosztva az egyes folyamatok különböző munkafázisokra: ha valaki elkezd varrni egy ruhát, az elejétől a végéig ő dolgozik rajta, akár 15-45 órát is tölt vele, ennyi idő alatt pedig rengeteg érzelmi szál is beleszövődik.”
Kreatív álmok valóságra szabva
Az emóciók egyébként is meghatározóak Kati számára: mint mondja, nem üzleti terv szerint él, inkább az előbbiek hajtják. Ha szembetalálkozik egy izgalmas technológiai újdonsággal vagy egy projekttel, ami megszólítja, mozgásba lendül: színháznak tervez, ékszerkollekciót készít, home designnal foglalkozik, kulturális város arculatot tervez, vagy éppen kiállítást rendez, miközben a kollekciók is készülnek. Mindezt könnyed természetességgel. „Én sosem vérrel alkotom, nem görcsölök hónapokig egy terven. Ezek mind könnyű ötletek, amelyek ha megvalósulnak, magukkal hoznak egy másikat. Egyszerűen nagy a kíváncsiságom és olyan sokszínű a képességem, hogy emiatt rendkívül bátran kalandozom egyik területről a másikra” – magyarázza, miközben hozzáteszi, ma már nem is meri bevallani, mennyi mindent végez, mert kakukktojásnak tűnne. Holott csak arról van szó, hogy ő még egy olyan generáció tagja, amelyik nem részfeladatokban és szakágakban gondolkodik, hanem átfogóan.
Persze valószínűleg azért is tudja megtenni mindezt, mert biztos tudás áll mögötte: családi öröksége nemcsak arra tanította meg, hogy soha ne gondoljon többet a kreativitásáról és a képességeiről, mint amit kell, de ösztönözte is, hogy folyamatosan fejlődjön és csiszolja a képességeit, és egyre csiszoltabb képességűekkel mérje össze a tudását. Másrészt a divatház vezetőjeként mégis csak tisztában van az üzleti realitásokkal, ami – mint minden művésznek – lehetne teher is, de nagyfokú talpraesettséget és stabilitást ad, és segít reálisan látni, hogy az álmok, amiket megcéloztunk, tényleg teljesíthetőek-e.
És Kati szerint éppen ez az ő boldogságának titka. „Nagyon sok öröm van a kreatív versenyben is, bár én ezt a versenyt soha nem vérre menőnek élem meg, sokkal inkább egymás inspirációjának. Rendkívüli élmény bekapcsolódni a divat globális körforgásába, átélni, ahogy a világban felbukkan egy-egy téma és a kreatív csapatok egymásnak adják és mind hozzátesznek valamit. De nekem az is nagyon jó érzés, hogy tudom, mi az a verseny, amiben még szeretnék részt venni, és hogy az üzleti vágyaim nem nagyobbak, mint amiket képesek vagyunk teljesíteni. Érdekes módon ezt épp a lányomon keresztül ismertem fel: ő sosem indul olyan versenyben, amit úgy érzi, nem tud teljesíteni. Én is ilyen vagyok. Soha nem volt célom, hogy távoli országokban több százezer ruhát értékesítsünk, mert engem az nem tenne boldogabbá. De ha azt a kis szigetet, amit ezzel a kreatív műhellyel létrehoztunk, még sokáig stabilitás, kiszámíthatóság és magas minőség jellemzi, az itt dolgozó 20 ember tudását tudom úgy értékesíteni a piacon, hogy abból megéljünk, akkor az nekem elég.”
Nyitottság és példamutatás
Ötletből viszont sosem elég, hiszen az a jövőt illetőn is akad, de előbb ugorjunk egy kicsit vissza, mert van itt még az előzőekből pár kulcsszó, amely bővebb kifejtést érdemel. Zoób Kati és a márka életében a nyitottság például mindig is olyan alap volt, mint a hagyomány. Minden kollekció ebből a kettősségből táplálkozik: tradíció és modernitás, kézművesség és új technológia. Sosem ragadt le a múltban, mindig megtalálta az értéket a jelenben is. „Én hatalmas változásoknak lehettem a szemtanúja az életben: még tudom, milyen volt az 50-es évek magyar faluja, de azt is, milyen ma a technokrata New York-i lét. Fantasztikusak ezek a különbségek, és egészen lenyűgöz, hol tart ma a tudomány, a technológiai fejlődés – sokat én is használok belőlük. Persze, vannak olyan természeti finomságok, amelyeket a technológia nem tud pótolni, ugyanakkor meggyőződésem, hogy egy tehetséges ember akár egy 3D nyomtatóval is tud olyan terméket létrehozni, amiben szintén felfedezhető a kreativitás gyönyörűsége. Bízom benne, hogy az emberi képességek és az emóciók sosem fognak csak a luxuskategóriába tartozni, hanem a mindennapjaink részét képezik” – mondja.
Előre haladni mindenesetre nyitottság nélkül lehetetlen, és ezt Kati is megtapasztalta, amikor például az új generációk elkezdték átírni a branding szabályait. „Az első 10-15 évünk még arról szólt, hogy újdonság vagyunk, hiszen akkoriban kevés divatmárka volt itthon, és nem nagyon volt szokás direktben hirdetni a kollekciót a piacon. Emiatt nem is foglalkoztunk a kommunikációval: ha a Nők Lapja felkért, hogy a karácsonyi számukban mutassunk be néhány ruhát, az már nagy megtiszteltetés volt. Csakhogy, amikor megjelent az új generáció és ők nagyon tudatos kommunikációba kezdtek, rájöttem, hogy mi ezzel bizonyos értelemben kicsit bezártuk magunkat. Az emberekben az a kép alakult ki, hogy én estélyi ruhák kreátora vagyok és úgy éreztem, a KATTI ZOÓB márka csengése nem olyan pozitív. Sokat gondolkodtam, hogy ezt el tudom-e fogadni, és arra jutottam, ha új szabályok vannak és új versenypályák, és ha az a verseny engem vonz, akkor meg kell felelni az új szabályoknak. Büszke vagyok arra, hogy túl tudtunk ezen lendülni, és ma pont azt a pozíciót foglaljuk el, amire vágytam, és a nevünk egy fiatal tervező számára is jól cseng” – meséli.
Jó példa erre a novemberben lezajlott Central European Fashion Week, amire már elővételben elfogytak a jegyek a márka showjára, és ami Kati szerint egyébként is egy izgalmas és bátor szembenézés saját magukkal. A nemzetközi szereplőknek szóló, professzionális kereskedelmi eseményen a magyar divatvilág összes szereplője megfordul, ami nemcsak arra jó alkalom, hogy megmutassuk, a magyar divat is mennyire rétegzett, mennyi személyes jellemvonás van benne, hanem esetükben azt is, hogy a prekoncepciókkal ellentétben frissességet nem csupán a young talentek hozhatnak, hanem egy 25 éves márka is.
Vagy, hogy egy nagy hagyományú márka erős bázist, jó példát is adhat egy fiatal tervezőnek. Mert Kati szerint a példamutatás éppen ilyen fontos: hogy tudjunk egymástól tanulni, inspirálódni, hogy ne csak elszigetelve létezzünk, hogy a versenyen túl egymást kiegészítve tudjunk működni. Ezt üzente idén a saját szervezésű Balatonfüred Fashion Night is, ahol Katiék mellett ezúttal a NUBU is megmutatta magát. „Úgy vélem, egy korszerű ember egyszerre vásárol tőlünk és a NUBU-tól is, és ezért is hívtam meg a kortárs divat szereplői közül egy hozzánk erőben és képességben illőt – magyarázza. – A világ nagyon sokszínű és rendkívül széles palettáról válogathatunk, és bár mi a divat két végletét képviseljük, ha a minőség azonos, tökéletesen megférünk egymás mellett.”
Örökség a jövőnek
És ezzel tulajdonképpen el is érkeztünk az Európa Kulturális Fővárosa nagyköveti poszthoz. Mert nemcsak Kati fenti gondolatai csengenek egybe nagyon a pályázatban foglaltakkal, de nagyon konkrét tervei is vannak 2023-at illetően. Amikor azt kérdezem, ő maga is mentorál-e fiatal tehetségeket, azt mondja, tulajdonképpen igen, hiszen aki megkeresi őket, annak sokat segítenek, de ez nem klasszikus mentorálás, mert egy-egy pálya helyett ő inkább kompletten a tudás átadásán dolgozik. Ezért is szerepel a tervei között, hogy 2021-re megnyissa egy alkotóház és mesterségmúzeum fúzióját Balatonfüreden, ami aztán majd ’23-ra a divat egyik bázisává nőhetné ki magát. A hely egyszerre lenne múzeum, mesterségképző és divatszalon, ahol mindig egy adott témához, mesterséghez illeszkedve hoznának létre kiállításokat – egy picit a budapesti szalon zártabb világát nyitnák meg itt a szélesebb közönség felé.
De számos elképzelése van még. „Rendkívül izgalmas dolgok születnek most Veszprémben és rengeteg szál van, amibe szívesen bekapcsolódnék. Akár az építészet, a lakótelep frissítés vonalán, ami szerintem elsősorban egy érzelmi rehabilitációról szól, és ahol a divat eszközével remekül meg lehetne fogalmazni, hogy a lakások tömege, amit mi egysíkúnak látunk, mennyi szerető otthont, mennyi emberi közösséget takar – sorolja őket. – De a legszívesebben azzal foglalkoznék, hogy a divat erejével reprezentáljam a térség, a vallási központként is ismert Tihany és Veszprém különleges múltját és jövőjét, inspirációit. Egy kiállításon vagy programsorozaton nagyon jól meg lehetne mutatni a közép-kelet-európai vallások és a divat reflexióit, nemzetközi szereplők bevonásával. A Balaton régió egy fantasztikus közösség rettentő sok ízzel, finomsággal és képességgel, és a női tudásnak nem szabad ebből kimaradnia.”
No és ott van a Balatonfüred Fashion Night, ami reméli, ugyancsak az EKF program szerves részévé válik, úgy, ahogy az elmúlt hat év alatt a város ikonikus nyári rendezvénye is lett. Megérdemelné, hiszen éppen azt képviseli, amit az EKF is. Egy grandiózus esemény, közel 3000 fős közönséggel, ahol a modellek a Blaha utcán vonulnak végig gyönyörű kreációkban. Divatbemutató, de nem kereskedelmi célú. „Persze lehet, hogy valaki megkívánja a ruhákat, de ez nem erről szól – mondja Kati. – Ez egy ünnep, a tudásunk megünneplése, egy színházi esemény, ahol a divat nyelvén mondunk el egy történetet, és ahol a zene, a fény, a teret megtöltő emberek is hozzátesznek a történethez. Egy kulturális esemény, ami remélem, 30 év múlva is létezik majd, még ha nem is az én nevemhez fog kötődni már. De felébresztettünk vele egy hagyományt, hiszen Balatonfüred világszínvonalú fürdőváros, és a fürdővárosok kultúrájába mindig beletartozott a korzózás. Ezt álmodtam én újra: hogy a szabadban vagyunk, nem bezárva. Mert ez a lényeg: én nem szeretnék egy kirekesztő világban dolgozni, azt szeretném megmutatni, hogy a divat mindenkié. Függetlenül attól, hogy meg tudja-e vásárolni a terméket vagy sem: a szépség, az élmény bárkié lehet. Mert a divat mindenhol ott van, és a divat nem csak külsőség: feladata, kulturális tartalma is van.”
Ruhákkal írt életregény – 25 év összesűrítve
„Számtalan emlékezetes pillanatot őrzök az elmúlt 25 évből, de ha csak néhányat lehet kiemelni, az első divatbemutatónk biztosan ott van köztük. Akkor még alapvetően egy színházi műhelyt hoztunk létre: úgy gondoltam, majd a színház és filmművészetet fogjuk kiszolgálni jelmezekkel, úgyhogy készítettem egy kollekciót, kb. 60 ruhát és összehívtam a 90-es évek elejének nagyszerű filmes, színházi és televíziós szakembereit, például Hankiss Elemért, a Magyar Televízió akkori igazgatóját és Sándor Pál rendezőt. A szalon udvarán tartottuk a bemutatót, a földszinti ajtónkból indult a show – azért onnan, mert azt akartam megmutatni, hogy majd ezen az ajtón kell betérni hozzánk ruhát rendelni. Irtózatos nagy volt bennünk az izgalom. A varrodánk vezetője azt mondta, elment az eszünk, mert ő ahhoz szokott hozzá, hogy kollekciót megrendelésre készít az ember, de én meg akartam mutatni, mire vagyunk képesek. Soha nem fogom elfelejteni, amikor felment a függöny, kinyílt az ajtó, megszólalt a zene és kilépett az első ruhában az első modell… Bárhol hallom azokat a zenéket, a mai napig jóleső érzés jár át. De ugyanilyen különleges pillanat volt, amikor mi nyithattuk meg a sanghaji divathetet és megszólalt a Márti dala. És még említhetnék számos feledhetetlen apróságot. Például amikor világossá vált számomra is, hogy amit létrehoztunk, inkább divatszalon, mint jelmezműhely, az élet összehozott egy csodálatos hölggyel, az akkori svájci nagykövet feleségével, akinek a testvére Párizsban élt és Yves Saint Laurent ruhákat hordott, amelyeket mindig elhozott nekem, hogy megnézhessem őket és inspirálódjak belőlük. Ez nagyon szép gesztus volt. De a legnagyobb büszkeség talán az, hogy mennyire időtállóak, mennyire korszerűek, mennyire nem csak divatelemek a 20-25 évvel ezelőtt készült darabok. Mert ez a 25 év nem 25 különböző gondolat volt: a kollekciók mindig egy belső történet részei, lenyomatai, fejezetei annak, amik az életemben történnek. Én ruhákkal írom az életem regényét.”
