A májusi eső aranyat ér, mondja a népi bölcselet. És valóban, a tavasz harmadik hónapjában egy kiadós záporeső a földművelés szempontjából sokat tud lendíteni az adott év termésén, ha jó időben, kellő mennyiségben érkezik az égből az öntözés. De mi van akkor, ha az elegendőnél több eső érkezik? Sokkal több.
Magyarország földrajzi adottságai és mérsékelt kontinentális éghajlata megóvják a Kárpát-medencét a nagyobb természeti katasztrófáktól, egy visszatérő fenyegetés azonban szinte évről évre felüti a fejét.
Folyóvizeink rendszeresen kiöntenek egy-egy nagyobb olvadás után, az árvízi védekezés szélmalomharcáról pedig mindenkinek lehetnek emlékei, ha máshonnan nem, a tudósításokból biztosan, ahogy homokzsákokból felépített barikádokkal védik a házakat, utcákat a Duna a Tisza, a Körös és még számos nagyobb folyó közvetlen szomszédságában elterülő településeken.
A veszprémi Séd nem tartozik a legveszélyesebb folyóvizek közé, de a történelem során többször kiöntött már ő is
Volt idő azonban, amikor nem csak a nagyobb folyók mellett kellett tartani az árvíztől és nem csak az olvadás után, hanem egy nagyobb vihar következtében a kisebb patakok is kiléphettek a medrükből. Ezt a természeti katasztrófát pedig Veszprém sem kerülhette el.
A várost keresztülszelő Séd az évszázadok alatt többször kilépett a medréből, mégis a legnagyobb árvíz 1803. május 7-én pusztított, pontosan 217 évvel ezelőtt.
Több feljegyzés is megtalálható a történelmi iratok között arról, hogy pontosan mi történt azon a bizonyos májusi napon Veszprémben, de kezdjük először a magától értetődő tényekkel.
A Séd manapság egy téli hónapban
Májusra a nagy olvadások márt lezajlottak, a Bakonyból táplált Séd vízhozamát így már nem a téli hó olvadása táplálta. Mivel a Séd alapvetően a békésebb vizek közé tartozott, a veszprémiek ki is használták az előnyeit, számos vízimalom és gazdaság épült ki a közvetlen környezetében.
Az 1803. május 7-ei eseményekről az egyik legpontosabb leírás Véghely Dezső "Emléklapok Veszprém város közigazgatási életéből" című értekezésében maradtak fent, pontosabban 1883-ban ő írta le a veszprémi piarista rendház Historia Domusának feljegyzése nyomán a Szent Anna kápolna történetét, ami külön kitér az árvízre, lévén, hogy a kápolnában is komoly károk keletkeztek. Az alábbi idézet is Véghelytől származik, de előjáróban azt ki kell emelni, hogy a Szent Anna kápolna és a Séd mai medre egymástól 1,2 km távolságra vannak.
A Szent Anna kápolna, ahova 1803-ban betört a Séd vize
Délelőtt enyhe déli szél lengedezett, s a láthatáron szanaszét felhőfoszlányok mutatkoztak. A barométer zérus fölött egy fokot, a hőmérő 10°R-ot (12,5°C) mutatott. Délidő után DNy-on sötét felhőket és erős záport lehetett látni, amik fél hatkor érkeztek Veszprém fölé és fél nyolcig olyan felhőszakadás zúdult a városra, hogy a megduzzadt Séd patak kiáradt vize elhordta az útjába eső utakat és romba döntötte a házakat. A partmenti kerteket a Séd áradása és a szomszédos halmokról leömlő zuhatag kővel és kavicsréteggel borította el; egyrészt az utat és a kőkerítéseket ledöntötte. A püspökségi és Kapuvári-féle kert, az északabbra fekvő kertek, valamint a mi kertünk is a szemináriumi kert szomszédságában kővel és iszappal volt borítva és kőkerítésünket három oldalról 40 öl (kb. 80 m.) hosszúságban újra kellett rakatnunk. A patakmenti majorsági kert deszkakerítése egyszerűen eltűnt.
A mai Jókai utcát akkoriban Hosszú utczának nevezték, már akkor is fontos útvonal volt és a maihoz hasonlóan, akkor is lakóépületek szegélyezték, egészen a Szent Anna kápolnáig. A víz ezen a részen is meg is találta az útját és elérte a kápolnát is.
A Szent Anna kápolna ajtaját bezúzták a mindent elsöprő áradattól odasodort fatörzsek, a beömlő zuhatag megtöltve vízzel a kápolna kriptáját. A kriptát záró kőlapot is felemelte. A víz az oltár asztalának magasságáig megtöltötte a kápolnát, kiemelve helyükből a vízben úszó padokat és felforgatva a sekrestyében a szekrényeket. Az Oltáriszentséget és a kápolna használható felszerelését másnap felhoztuk a mi templomunkba. A Kriptát a megyei orvos jelentésére a vármegye befalaztatta és a kápolna kitisztítása után csak pünkösdkor, e hó (május 29-én) lehetett is újból istentiszteletet tartani. Félő volt ugyanis, hogy a hosszabb időn át a vízben úszó hullák kifolyása ártalmat okozhat. Hasonló esetről Veszprémben emberemlékezet óta nem tudnak. A beomlott házaknak és az árvíznek 11 emberélet esett áldozatul, ezeken felül az ármosta gödrökben egyes áldozatoknak csak testrészei kerültek elő.
Az emberéletek mellett rengeteg jószág is áldozatul esett, valamint jelentős volt az anyagi kár is.
Az árvíz során megrongálódott a Thumler Henrich molnár által szerkesztett, és 1776-ban, Mária neve napján átadott vízhúzó gép is.
1803. május 7-étől egész július 21-ig szünetelt a vízhúzó gép mivel akkor az árvíz okozta rombolások miatt lényeges és nagy költséggel járó javítások eszközöltettek rajta. A legnagyobb valószínűség szerint ekkor rakattak le a vascsövek a kis-piaczi Csurgó-kútig, a szép s drága veres márvány-kőmedencze azonban csak 1816-ban készült el.
A Séd áradásai közül a legnagyobb kétségkívül az 1803-mas nagy árvíz volt, amiről egy emléktábla a mai napig megemlékezik a Jókai u. 13. háznak az oldalán. Ezen kívül viszont további feljegyzések vannak 1847-ből, 1889-ből, 1904-ből, 1940-ből, de még az 1950-es évek végén is néhányszor kilépett a medréből, elsősorban a hó olvadása után.
A víz apadásával ma már nem fenyeget ilyen veszély, a 70 km hosszan kanyargó Séd nyugodtan teheti meg az útját Herendtől egészen a Cecéig, ahol a Sárvízbe torkollik, de mindenképpen érdemes visszaemlékezni legközelebbi sétánkon arra, hogy volt idő, amikor a Séd esetében is érvényesek voltak Petőfi Tiszához írt sorai:
„Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!”
