A különböző esztéták már sokszor és sok esetben boncolgatták azt, hogy egy-egy művészt milyen vezérelv hajt, milyen gondolatok mozgatják, amikor ecsetet ragad, és a vásznon megeleveníti fantáziáit. Ilyenkor felemlegetik az adott kor festészeti irányvonalát, megpróbálják megfejteni a művész belső vívódásait, szenvedélyének forrását.
De mi van abban az esetben, amikor a művész maga ad választ ezekre a kérdésekre? Amikor a csapongó formák és alakok helyett projektszerűen, egy témát körüljárva születnek az alkotások.
Csík Richárd veszprémi festőművész ez utóbbit képviseli. Akár azt is mondhatnánk, hogy kortársként a modern irányvonal szerint, előre és tudatosan megtervezi, hogy az adott időszakban milyen alkotások lássanak napvilágot a műtermében. De Richárd rögtön cáfolta azt, hogy bármilyen korszellemet követve tervezné művészetét. Egész egyszerűen akkor teljes a komfortzónája a műteremben, ha tudatosan rákoncentrálhat egy adott témára és hosszú hónapok alatt azt járja körbe, miközben megszületnek az alkotások. Ahhoz túlságosan szereti a klasszikus festészetet és túlságosan szereti az absztrakt festészetet is, hogy bármelyiket sutba vágja, ezért elhatározta, hogy projekteket, témákat fog kiszemelni magának, amiket szívesen megfestene.
„A kör az állandóság jele, az ókori napisten attribútuma. A kör minden pontja körbeér, és én ezt a folyamatosságot próbálom a különböző színekkel bemutatni, és beilleszteni más formákba is”
– magyarázza Richárd a legújabb projektjét, miközben belépünk műtermébe, ahol kész alkotások mellett valamelyiken még csak most szárad az olajfesték, miközben a kemikália friss illata megtölti orrunkat.
Szétnézve a műteremben, rögtön megértjük, hogy mit értett azon, hogy ő projektekben gondolkodik, amikor alkot, jelenleg pedig a kör motívuma áll érdeklődésének középpontjában. A különböző nonfiguratív formák között, amelyek megjelennek a vásznon, mindenhol jelen van a kör szabályos íve. Van, hogy önmagában, van, hogy egy emberi arcot magába foglalva – azt, hogy kiét pontosan, még fontos lesz a későbbiekben – de kivétel nélkül megjelenik ez a mértani forma.
Az inspirációját elmondása szerint a saját érdeklődési köre szüli, bár amikor annak a folyamatnak a közepén van, amikor kibont egy ilyen „projektet”, akkor nem szeret különböző műtermekbe és kiállításokra járni, mert bezavarhat a folyamatba. Persze sokszor merít ihletet más, idősebb művészek megoldásaiból is, de az alkotófolyamat közben már csak egy témára és a saját ötleteire fókuszál.
Így járta körbe korábban az egykori veszprémi vidámpark történetét, amiből Budapesten tárlata is nyílt, de elidőzött a vallási tematikájú alkotások között is, nemrég pedig a rendszerváltás korszakát dolgozta fel, és legutóbb Trianon-témában készített egy sorozatot, amelynek budapesti bemutatója csak a koronavírus-járvány miatt maradt el, a művész reményei szerint viszont hamarosan sor kerülhet rá.
Van olyan is, hogy ezek a projektek néha összeérnek és kizárólag egy kép láttán talán nem is tűnik fel a szemlélődőnek, de egy Csík Richárd tárlaton már egyértelmű, hogy a rendszerváltás témában megelevenített Nagy Imre portréjában miért és hogyan tűnnek fel a kör motívumai.
Ezzel választ is kaptunk arra, hogy kinek a portréja olvadt bele Richárd egyik aktuális és nemrég elkészült alkotásába. Ugyanakkor a veszprémi művész nem csak a kétdimenziós térben képzeli el alkotásait. A műterem asztalán több furcsa, színes körökre hajazó kép is hever, amelyek kiemelkednek a térből. Tanácstalan tekintetünkre Richárd gyorsan reagál és elmagyarázza, hogy ezek lényegében fali szobrok, objektek, amelyek nemcsak a monoton egyszínű falat törik meg, hanem felakasztva a síkból is kiemelkednek, a speciális rétegező technika révén pedig más-más szögből nézve eltérő színek jelennek meg bennük.
Kreatív megoldás – bólintunk önjelölt műkritikusként, miközben az inspirációról és az alkotási folyamatról érdeklődünk.
„Szerintem a képzőművészet ugyanolyan szakma, mint bármi más. Az ember reggel bemegy a műterembe és lehetőleg délután öt-hat óra körül lekapcsolja a lámpát és azt mondja: befejeztem. Szerintem a képzőművészeknek, ha odaállnak az üres vászon elé, tudniuk kell alkotni” – részletezi Richárd a képzőművészettel kapcsolatos felfogását, persze ismerve az ő habitusát, joggal feltételezhetjük, hogy az ő műtermében nem ér véget a munka délután öt órakor, hanem bőven éjszakába nyúlik.
„Az inspiráció egy sokkal bonyolultabb kérdés. Kezdetben minden fiatal festőművész figyeli és próbálja eltanulni az idősebb művészektől az ecsetkezelést, próbálják először csak lemásolni az ő alkotásaikat, majd abból tanulva saját maguk is alkotni valami hasonlót. Ezzel én is így voltam, és csak ezután fejlődhet ki valakinek a saját stílusa”
alapozza meg Richárd következő kérdésünket, amiben arról faggatjuk, hogy jegyzett veszprémi festőművészként rá ki hatott a kezdetek kezdetén.
Nagy meglepődésünkre kiderül, hogy sokáig festőrestaurátor szeretett volna lenni. Ez vezérelte, amikor a zirci III. Béla Gimnáziumba jelentkezett, bár útközben inkább a lazább és szabadabb festői hangvétel kezdte érdekelni. Így került a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának festőszakára, ahová akkoriban csak nyolc embert vettek fel, köztük Richárdot.
Bár az életcélok időközben változtak, egy ember végigkövette Richárd kezdeti próbálkozásait, majd később szoros baráti viszonnyá alakultak át az egykori mentor-tanítvány szerepek. Kádár Tibor, szintén veszprémi festőművész végig ott volt, amikor a fiatal Csík Richárd a gimnáziumi felvételire készült, később ő mentorálta az egyetemi évek alatt is, amíg Richárd itthon volt Magyarországon.
Azóta szoros barátság fűzi össze a két művészt, Richárd pedig külföldi tapasztalatokkal felvértezve 2010 óta folyamatosan alkot szülővárosában, Veszprémben.
Ő maga azon kivételes festőművészek közé tartozik, akiknek volt szerencséje megtapasztalni egy olyan ország kulturális közegét, ahol hazánkhoz képest sokkal magasabb az érdeklődés a művészek felé és a megbecsültségük is nagyobb.
„Hosszú ideig dolgoztam a londoni Whitechapel Art Gallery-ben, ahol végig kellett járnom a ranglétrát. Ez a tapasztalat, hogy minden elemét megismertem annak, hogy egy profi galéria hogyan működik, nagyon sok tudást adott nekem.”
De hogy miért nem lehet egy lapon említeni a hazai galériákat a nyugat-európai társaikkal, azt Richárd elsősorban a mecenatúrával magyarázza. Nyugaton sokkal nagyobb az a felvásárló erő, ami a képeket eladhatóvá teszi. Pontosabban itthon az embereknek még tanulnia kell azt, hogy valóban meglássák és megszeressék a szépet.
„Ebben még van hova fejlődni” – állítja Richárd.
De hogy mi lehet a belépő a legnagyobbak közé, a nemzetközileg is jegyzett festőművészek közé, arra még Richárd is keresi a választ. Bár ő maga szeretne megmaradni veszprémi művésznek, emellett természetesen a külföldi lehetőségek és az elismertség felé is kacsintgat.
Ez utóbbiban nagy szerepe van az internetnek és a különböző social media platformoknak, hiszen ezeken keresztül sokkal egyszerűbb külföldi kapcsolatokat kialakítani és azokat ápolni.
Bár beszélgetésünk során elkalandoztunk a budapesti és a nyugat-európai galériák felé is, végig ott volt a levegőben, hogy Richárd ízig-vérig veszprémi művésznek tartja magát és a jövőben is szeretne a Királynék városában maradni. Az Európa Kulturális Főváros cím már önmagában hordozza azt, hogy a dunántúli város adottságaira nyugodtan alapozhat egy művész, mi mégis megpróbáltuk pro és kontra, sorra venni az érveket és ellenérveket Veszprém kapcsán.
„Tapasztalatból mondom, hogy Veszprém miliője, a jövőbeni víziója olyan adottságokat rejt magában, amivel minden művész tud élni, ha akar. Olyan inspirációkat ad ez a város, amit nem tudom, hogy más település hogyan tudna produkálni. Viszont, ha a másik oldalról nézzük, a művészet fogyasztóinak szemszögéből, akkor azt kell mondani, hogy még mindig kevés veszprémi vásárol helyi művészektől képeket, így a megélhetést ez a szakma még nem biztosítja megfelelően ennek a körnek.”
Ennek ellenére, vagy inkább ezért Csík Richárdnak is bőven vannak tervei, céljai a jövőben. Mint a legtöbb művész, ő is szeretne egy olyan elismerést kivívni, amitől a neve hosszútávon fennmarad az utókornak. Nem tartja magát a titulusok halmozójának, de véleménye szerint ez az a szakma, amiben kellőképpen ki lehet teljesedni, és ez a kiteljesedés meghozhatja a kellő megbecsülést is az embernek.
A cikk az Ecoport 2020/2. számában jelent meg.
