Veszprémben nemrégiben tartottak szakmai konferenciát a köztünk élő szenvedélybetegekről. A program fő előadója Latorczai Gergely addiktológiai konzultáns volt, akivel az eseményt követően beszélgettünk arról, hogy kikből lesznek szenvedélybetegek és mi az, amit tehetünk a felépülésük érdekében.
Már az elején érdemes leszögezni, hogy bár az alkoholizmus, a gyógyszerfüggőség és a drogfüggőség a három leglátványosabb szenvedélybetegség, az emberi viselkedés jóval szélesebb tárházzal rendelkezik. A munkaalkoholizmustól kezdve a játékfüggőségen át az internetfüggőségig sok mindennek rabjává válhatunk. A kényszeres internethasználat, a számítógépes játékzás és a céltalan mobilozás ugyanúgy dominánssá válhatnak hétköznapjainkban, mint a rendszeres alkoholfogyasztás. (Ez utóbbit a férfiak egyébként látványosabban művelik mint a nők, akik sok esetben zugivók).
Latorczai Gergely addiktológiai konzultáns a Veszprémben tartott szakmai beszélgetésen
Latorczai szerint például
az elfogadottabbnak számító munkaalkoholizmussal is le lehet élni egy egész életet úgy, hogy bár sok elismerést kapunk, mégis boldogtalanok vagyunk.
Mint mindenben, természetesen ebben is meg lehet találni a mértéket, ám a szakember úgy látja, azt kell megértenünk, hogy ha bármilyen függőségről is beszélünk, az minden esetben valamilyen szorongáscsökkentő, öngyógyító próbálkozás. Valami olyan cselekvés, ami segít elrejteni az előttünk álló megoldandó feladatokat. „Nem azért internetezik, iszik, vagy drogozik valaki, mert érdekli, hanem hogy elfedje a problémáit. Ez a végén annyira kóros lesz, hogy hozzászokik és minden más háttérbe szorul, a végén pedig összeomlik”- fogalmaz.
Kell a külső nyomás és a törés
Ritkább az, amikor a szenvedélybetegek felismerik a saját viselkedésmintáikat és maguktól jelentkeznek elvonókúrára, terápiára vagy rehabilitációra.
„Általában a külső csoportok nyomása kell ahhoz, hogy meglépjék ezt. Az is kell, hogy az ember valamiféle törést tapasztaljon az életében, hogy elveszt valamit. Ez lehet a munkahely elvesztése, egy párkapcsolat megszakadása, bármi. Amiért fontos ez a téma, és beszélni kell róla, hogy nagyon sokan hajlamosak a szenvedélybetegséget elrejteni. Ha van egy szenvedélybeteg a családban, a rokonság hajlamos azt mondani, hogy nincsen gond. Szégyellik vagy tagadják, amivel
arra kárhoztatják az embert, hogy ne szembesüljön magával, és akár évekig, évtizedekig elhúzzák a megoldást ahelyett, hogy rehabilitációra vagy másmilyen segítség formájában felépülésre vagy életmód változtatásra sarkallják az illetőt”
- mondja az addiktológus, aki szerint az a szenvedélybeteg, aki fel akar épülni, az fel tud. Ebben több megoldás is segítségére lehet:
A városban ingyenes alkohol- és drogsegély ambulancia, és rehabilitáció üzemel, -ahol interjúnk alanya is dolgozik,- emellett szakemberek, addiktológusok rendeléseit is igénybe lehet venni. Veszprémben szenvedélybetegek által működtetett csoport is működik. Ezek mindegyike segítséget nyújthat, a kérdés csak az, hogy kinek mire van szüksége és mi illik hozzá?
A veszprémi Alkohol Drogsegély Ambulancia ambulanciát, rehabilitációt, alacsonyküszöbű ellátást és félutasházat is működtet, prevenciós feladatokat lát el, ingyenes segítséget nyújt a felépülni vágyóknak.
Az addiktológiai konzultáns kiemeli, a külső segítségre azért van szükség, mivel a szenvedélybetegek nem látják magukat reálisan. „A szenvedélybetegség a tagadáson alapul, ezért kell szembenézni vele. A család ebben nem tud segíteni, mert szubjektívek és szeretik az illetőt, és képtelenek objektív, külső, valódi véleményt adni” - fogalmaz.
Meglépendő lépcsőfokok
Sikerül-e mindenkit rehabilitálni? A válasz egyértelmű nem, hisz a felépülés többkörös folyamat lehet, aminek lépcsőfokai vannak. Latorczai Gergely szerint
van, hogy ezeket a lépcsőfokokat valaki évekig lépi, van, hogy akár 10 évig is.
„Miután valaki tudja, hogy min kell változtani, azt ugye utána meg is kell tenni. Ezek a lépések valakinél komoly erőfeszítések is lehetnek. Olyan áldozatokat kell hozni a szenvedélybetegségek legyőzésére, ami az egész életét megváltoztatja az illetőnek. Az egész életmódot ott kell hagyniuk, és ki kell lépniük. Ez persze riasztónak tűnik, de igazából nem az” - osztja meg tapasztalatait.
Az, hogy kikből lesz szenvedélybeteg, teljesen vegyes képet mutat: „Fontos, hogy a szenvedélybetegség kapcsán a műveltség, a társadalmi háttér, a nem és a kor teljesen mindegy. Bárki azzá válhat. Semmit sem számít például, hogy ki mennyire okos. Minél műveltebb és intelligensebb valaki, annál nehezebben fogadja be a külső információkat, mert meg van győződve róla, hogy mindent tud. Persze a másik oldal sem feltétlenül jó dolog, de teljesen mindegy ki honnan érkezik” - hangsúlyozza.
„A szenvedélybetegség lényege, hogy önmagának hazudik az illető. Először azt mondja, hogy nem lesz ezzel gond. Aztán utána, hogy ez nem függ össze az élet más problémáival. Egy heroinista ha csontsoványan a tükörbe néz, ahhoz igen nagy hazugság kell, hogy elhiggye magáról, hogy jó az, amit csinál. Ennek ellenére mégis meg tudja tenni.”
Az addiktológus kiemeli, hogy a nyilvánvaló és megváltoztathatatlan genetikai háttér mellett vannak hajlamosító tényezők, amik növelik a szenvedélybetegségek kialakulásának kockázatát. A pszichológiai és társadalmi hajlamosító tényezők mellett a mélyszegénység éppúgy jelen van, mint a gazdagság. A tehetős gyerekek ugyanúgy hajlamosak az addikciókra, mivel gyakran unatkoznak, és sok pénzük van. Elmondása szerint rengeteg olyan példa akad, amikor a jelentős anyagi háttérrel rendelkező fiatalnak nem volt kihívás, hogy fejlessze magát, ezért alkoholra vagy drogra költötte a pénzét. „Miért tanuljon, amikor a szórakozás adott? Aki bármilyen nagyvárosba elmehet hétvégén nyaralni, annak ez nem motiváció.” Ezeknél a jó anyagi háttérrel rendelkező családoknál a pénz kitöltő szerepet tölt be - mondja Latorczai, ugyanakkor hozzáteszi, hogy általánosítani és pontosan meghatározni nem lehet, hogy kikből lesz függő.
Tapasztalata szerint rengeteg rejtett szenvedélybeteg él az országban. Ez mindig jelen volt és jelen is lesz a társadalmak életében. Segítséget csak az nyújthat, ha a környezete nem rejtegeti őket, hisz ez a hozzáállás támogatja azt, hogy nem változnak. „Ha a környezet valamilyen szinten támogatja a szenvedélybeteget, úgy marad, hiszen védve van. A legtöbb felépülő úgy jutott el rehabilitációra vagy fordult segítségért, amikor külső nyomás hatására kimondta: ez így nem mehet tovább” - mondja a szakember, majd azt tanácsolja:
nem érdemes sokáig húzni a segítségért fordulást, mert ebből mindenkinek csak kára származik.
Címlapfotó: Pixabay
