Hohó, sorstársaim, nézzünk egy picit körül, s rájövünk, hogy a lapát az! Az eszköz két részből áll: nyélből és a lapát fából, fémből, műanyagból készült fejéből. Ez utóbbira kerül a teher, amit – fizikai erőnket igénybe véve – innen oda továbbítunk. Ez lehet termőföld, gabona, sóder. Újabban (pontosabban: egyre gyakrabban) ember is.
Lapátra kerül – szoktuk mondani arra, akit ilyen vagy olyan okból eltávolítanak valahonnan. A lapátra kerülhet a fiatal és az idős, a férfi és a nő, a diplomás és a képzetlen, a párthű és a független. Folytathatnám, de az olvasói fantázia mindig jobbat tud hozzátenni, mint az írói.
Na már most: ha rákerült a lapátra, a kutya (miért éppen a hű ebet hozza példaként nyelvünk?) sem magyarázza meg neki az indokot. Ott a helyed, s kész. Mehetsz, helyedbe százak jelentkeznek kevesebb bérért.
Innentől nem is érdemes az eszköz alsó felével foglalkozni. De van egy másik fele is: a nyél.
Nos, én erre vagyok kíváncsi. Ugyan ki fogja? Hogyan fogja? Önszántából teszi, avagy megmondták neki, hogy lendítsen vele egy nagyot?
Fentebb a fizikai erőt említettem, most hozzáteszem az észt is (a szívet ki kell hagynom, mert még a krónikák nem jegyeztek fel olyat, hogy lelki fájdalmat okozott volna valakinek a kirúgása). Nos, a rideg, számító ész tulajdonosa rájött, hogy szalmát sem kell keresztbe tennie, elég egy aláfirkantás az elbocsátó (de nem szép) üzeneten, s Nemkívánatos János vagy Margit máris a kapun kívül van.
Ugye figyeltek? A lapát nyelét már mással fogatja meg (piszkos munkát nem kifizetődő végezni!) X vagy Y. Háttérben marad, nevét nem is tudjuk.
Pedig de szívesen eltörnénk derekán a lapátnyelet…
