"Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, míg meg nem halnak" (József Attila)
A szerelmes ember tudata beszűkül, szédült révületben látszólag céltalanul ténfereg a világban, néha énekel, verset ír, s ha a szeretett lény közelébe kerül, akkor a súlyos kór fizikai jelei is jelentkeznek: sűrűbben ver a szíve, vörösödik, izzad, gyorsabban lélegzik, üvegesedik a tekintete, vörösödik, kihagy az agya, hülyén vigyorog, igazi stresszes állapotba kerül. Egyébként a stressz és a szerelem biokémiai reakciói szinte azonosak.
A szerelem legfurcsább megnyilvánulása az eufória. A szerelmes ember nehezen koncentrál, szokatlanul viselkedik, álmatlanságban szenved, máskor feldobott, felpörgetett lelki állapotáról tesz tanúbizonyságot. A szervezetünk ilyenkor az amfetaminokhoz igen hasonló vegyi anyagokat állít elő, a dopamint és a phenylethylamint, olyan természetes ajzószereket, amelyek teljesen elvarázsolnak bennünket.
A szeretett lény hiánya súlyos elvonási tüneteket produkál, az ember kínok kínját szenvedi és csupán egyetlen célja van az életben: mellette lenni, megérinteni, érezni, szagolni, enni, inni, szeretni...
Csakhogy a szerelemhormonok hatása sem tart örökké, a szervezet fokozatosan hozzászokik és mind több és több ajzószerre van szüksége ahhoz, hogy ismét olyan bődületesen eufórikus állapotba kerüljön, mint a szerelem első fellángolásában. A szerelembetegségben szenvedő alany fokozatosan észhez tér. Észre veszi, hogy a szerelmének tárgya nem éppen Isten legtökéletesebb alkotása, mint ahogyan azt szerelmi révületében hitte (sőt látta), ám az ember tudatos lény és nincs kizárva, hogy időközben szerelme tárgyát, tudatosan vagy tudattalanul, a szeretett lénnyé minősíti át. Igaz, hogy beszűkült tudattal addigra már házasságot kötött, de annyi baj legyen! Legalább szép emlékei maradtak azokból az időkből, amikor a saját szervezete által termelt drogoktól "belőve" úgy vélte, hogy ő a legboldogabb ember a világon.
Nincs kizárva, hogy az önműködő szerelmi mechanizmus, minden figyelmeztetés nélkül, házasságtól, kortól, nemtől és körülményektől függetlenül időnként ismét működésbe lép. Egy hajszín, egy mozdulat, egy pillantás, egy illat hatására beindul az ember nedvtermelése, működni kezdenek a hormonjai, teste vegyi anyagokat termel, ismét érezni kezdi a szerelmi eufória minden örömét és kínját. És akkor hasztalan harcol ellene, gondol a családjára, gyermekeire, életre, halára, fogja be a szemét, és a fülét, a démoni erő ott tombol benne, teszi tönkre a lelkét és az életét, a vére forr, álmatlanul hánykolódik és csak vágyódik és vágyódik...
Tán mégis azoknak a természeti népeknek van igazuk, akik a szerelmest beteg emberként kezelik, vele szemben elnézőek és toleránsak s nem engedik meg nekik, hogy beszűkült tudattal házasságot kössenek, hiszen az egy életre szóló üzlet. Nálunknál jobban tudják, hogy a természet űzi velük kisded játékát.
