50 éves az LGT
Nem túlzás azt állítani, hogy az 1971-ben alakult Locomotiv GT a valaha volt egyik legsikeresebb magyar zenekar, dalaikon generációk nőttek fel, és ezeket ötven év elteltével is úgy dúdoljuk, mintha tegnap adták volna ki őket. Az együttest Frenreisz Károly, Presser Gábor, Laux József és Barta Tamás alapította, akik ekkorra már mind ismert és sikeres zenészek voltak.
Az LGT fénykorát a hetvenes években élte – ebben az időszakban hét stúdiólemezt adtak ki, belekóstoltak a színház világába a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról megzenésítésével, és számos külföldi fellépésre is elutazhattak, a keleti blokk szorításából kilépve jártak Japánban, az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban is.
A sikerek persze nem tarthatnak örökké: változott a közönség zenei ízlése – vagy ahogy Presser fogalmazott, “valahogy megy ki a divatból a zene, valami más jön be, amit az LGT nem tud”. Utolsó lemezük 1984-ben jelent meg, 1987 után pedig – bár hivatalosan nem oszlottak fel – befejezték a koncertezést is. 1992-ben újra összeálltak, hogy búcsúkoncerttel zárják le a zenekar életét, a közös zenélés öröme azonban a következő időszakban újra összerántotta a csapatot: 1997-ben és 2002-ben újabb lemezeket is kiadtak, fellépéseket is vállaltak, népszerűségük újra a régi időket idézte. 2016-ban aztán elvesztettük Somló Tamást, a zenekar pedig vele együtt örökre elnémult.
100 éve lett a hűség városa Sopron
Noha a trianoni békeszerződés egyértelmű és ellentmondást nem tűrő módon húzta meg Magyarország új határait 1920-ban, több helyen is családokat, barátokat választva el egymástól, volt néhány ezer ember, aki szabadon dönthetett a sorsáról. Sopronban és nyolc környékbeli településen 1921 decemberében népszavazást rendeztek arról, hogy a térséget Ausztriához vagy Magyarországhoz csatolják-e.
Mai szemmel nézve – különösen az eredmény ismeretében – magától értetődőnek tűnik a választás: mi mást akarna egy magyar város, mint Magyarországhoz tartozni? A történelem ennél azonban bonyolultabb, Sopron hűségét pedig felértékeli, ha egy kicsit a tények körmére nézünk. Legalábbis kérdéses, hogy az 1921-es Sopront mennyire nevezhetjük magyar városnak – a Trianon előtti ezer évben Magyarország nyelvében és kultúrájában sokkal színesebb volt, mint ma.
A nagy körök ezer, a kicsik 100 főt jelölnek, a félkörök ezek felék. A narancs és rózsaszínes árnyalat a német, a vörös a magyar, a kék a horvát anyanyelvű lakosokat jelöli
A fenti térkép az 1910-es népszámlálás anyanyelvi adatai alapján készült, és jól látszik rajta, hogy a Sopron környéki falvakban csak elvétve találunk magyar lakosságot, és magában a városban ránézésre is csak a népesség felét tehette ki a magyarság. Szerencsére nem kell a szemünkre hagyatkoznunk, hiszen rendelkezésre állnak a pontos adatok is: ezek szerint az 1920-as népszámlálás idején Sopron lakosságának 44%-a volt magyar, 52% német, a maradék 4% pedig egyéb nemzetiségű, nagyobbrészt horvát. Itt van a csapda: mivel eleve kisebbségben volt, a magyarságnak esélye sem lehetett megnyerni a népszavazást.
A falvakban a papírformának megfelelő eredmények születtek: többségükben Ausztria felé billent a mérleg. Míg azonban a vidéki szavazókörökhöz 7885 választópolgár tartozott, a városhoz több mint kétszer ennyi, 18994 fő. A népszavazás sorsa tehát mindenképp Sopronban dőlt el, az itteni magyarság pedig önmagában kevés lett volna ahhoz, hogy az országban tartsa a várost. Azt, hogy a térség mégsem került Ausztriához, nem kis részben Sopron azon német polgárainak köszönhetjük, akik nagy számban tettek hitet Magyarország mellett: a városban elsöprő többséggel, 72,8%-kal voksoltak ennek megfelelően, és így a teljes választókerületben is 65%-os többséget tudtak biztosítani.
250 éve tért haza a Szent Jobb
Első királyunk, Szent István erős kézzel irányította országát – ezt az erős kezet pedig állítólag mi is megnézhetjük, ha a fővárosi Szent István Bazilikában járunk.
Az “állítólag” szót nem a járványhelyzet okozta bizonytalan nyitvatartás, hanem az ereklye homályos múltja miatt szükséges belefűzni a mondatba. De nézzük csak meg, milyen évforduló előtt állunk, és máris érthetőbb lesz a helyzet!
Szent István sírját 45 évvel halála után, 1083-ban nyitották fel a szentté avatási eljárás részeként – ekkor szembesültek vele, hogy a holt király jobb karja természetes úton mumifikálódott. A testrészt leválasztották, hogy ereklyeként tisztelhessék, és évszázadokon át a ma Romániához tartozó Szentjobb település kápolnájában őrizték. A török hódítások idején előbb Fehérvárra menekítették, majd amikor a város elesett, az ereklyének is nyoma veszett.
(Fotó: MTI)
Ötven évvel később bukkant fel ismét, amikor a raguzai domonkosok török kereskedőktől megvásárolták. Eltűnésekor a Szent Jobb még egy teljes alkar volt, Raguzában azonban már csak a kézfejet őrizték – nagyobb rejtély viszont, hogy mi történhetett a király pecsétgyűrűjével. A török idők előtt ugyanis István király jobb kezén gyűrűt viselt, aminek a raguzai kézfejen már nyomát sem láthatjuk. Csakhogy a mumifikáció során összehúzódó szövetek ökölbe szorították a király kezét, így arról nem lehetett volna anélkül levenni a gyűrűt, hogy az ujjak ne sérültek volna. Lehetséges, hogy a domonkosok átverés áldozatai voltak, amikor megvették az ereklyét? Netán folytatódott a Szent Istvánt övező csodák sora, és emiatt maradt sértetlen a kézfej, amikor a mohó kereskedők lelopták róla az értékes ékszert?
Bárhogy is történt, az biztos, hogy Mária Terézia a magyar főurak sürgetésére 1769-ben megvásárolta az ereklyét a raguzai szerzetesektől, és azt negyed évezreddel ezelőtt, 1771-ben nagy pompával övezve Magyarországra szállíttatta, ahol a budavári angolkisasszonyok gondjára bízta.
