A Teleszterion Csigaház a Teleszterion Színházi Műhely eddigi legkülönlegesebb és egyben legnagyobb színházi vállalkozása. Elkészült első bemutatójuk, mellyel a tavasz folyamán 50 előadásos turnéra indulnak. Az előadás Ben Rice Babó és Bigyó című, felnőttek számára is mély mondanivalóval bíró meséje alapján készült, Komáromi Sándor rendezte.
Egy variálható elemrendszer felállításával bármely térben kialakítható a darab színházi „doboza”, mellyel a gyerekek számára intim tért teremtve megtapasztalhatóvá válik egy stúdiószínházi produkció, közelibbé varázsolva az élményt, melyben sok iskolásnak ritkán van része. Így a Teleszterion házhoz viszi az előadást és az ahhoz kapcsolódó drámapedagógiai foglalkozást.
„Villámhát tele van fura fazonokkal. Mintha a nap jól átsütötte volna a sütnivalójukat.” A Williamson család ebben a furcsa környezetben éli sajátos mindennapjait. Ők még furábbak, mint a többiek, hiszen idegenek is, és ráadásul van egy furcsa titkuk, amit kislányuk, Kellyanne őriz – láthatatlan, képzelt barátai vannak. Amikor az opálbányászattal foglalkozó, álmodozó lelkű apa felelőtlenül a bányában hagyja Babót és Bigyót, megkezdődik Ashmol, a család kiskamasz tagjának különleges kálváriája, amely során képzelet és valóság határán meg kell küzdenie a felnőttek különös világával.
„Mert mind lököttek, akik nem tudják, mit jelent hinni valamiben, amit képtelenség látni, vagy olyasmit keresni, amit lehetetlen megtalálni.” – így végződik a regény és a színdarab is. Az előadás végső tanulságként lerombol egy régi előítéletet: ha olyan emberrel találkozunk, aki magában beszél, vagy maga elé motyog, nem biztos, hogy hülye, csak épp láthatatlan barátjával, elhunyt feleségével beszélget. Ne ítélj elsőre!
Alapvetően csak a mesével/ifjúsági regénnyel van gondom, túl kacifántos néhol, túl bolond, érthetetlenül túlburjánzó, abszurd, kicsit Lewis Caroll mai utódja ez a Ben Rice. Illetve az angol Varró Dani. Na, persze talán éppen ez a sokértelműség kell a mai rengeteg inger közt sínylődő gyerekek megérintéséhez. De ebből a sok mindenféléből, ami az előadásban elhangzik/történik, nehéz kihámozni már közben a lényeget, a végső igazságot, a miértet, azt, hogy voltaképpen mi felé is halad a történet, mert néha pár percre parttalanná válik, aztán szerencsére újból érdeklődést és figyelmet generál magának. A másik, hogy végtelenül szomorú ez a világ, amit Ben Rice és a Teleszterion is felfest. Persze ez nem baj, hiszen az élet még a zsenge korúak számára sem vidám, csak visszatekintve tűnik oly gondtalannak az ifjúság. Jól kifejezi, érzékelteti az előadás atmoszféráját Elvis Presley zenéje. Egyrészt megidéz valamit, ami már nagyon nem létezik, talán sohasem létezett, nosztalgiát, szomorúságot érzünk az elveszett évek iránt, siratjuk a siratnivalót…
A regény mondanivalójával kapcsolatos gondjaimat leszámítva viszont abszolút minden tekintetben telitalálat az előadás. Kezdve Kellyanne pusztán árnyékfiguraként való szerepeltetésével, amely szürreális magasságokba emeli már az elejétől kezdve a kislányt. A temetési szertartáson a pap gumírozott fehér vászonhoz nyomott arca-keze is remek ötlet, és még sorolhatnám sokáig. Amint Benkó Zsófia Anna és Oláh Júlia befejezte a Villámhátra történő kalauzolást, az előadást négy ember játssza végig, ezek közül Kellyanne és Ashmol szerepe nem engedi meg, hogy más figura bőrébe is bújjanak. Így Herczeg Diánára (Anya) és Franczia Dánielre (Apa) hárul a mellékszereplők megjelenítésének feladata, amelyet tehetségük sokszínűségének felvillantásával tökéletesen teljesítenek.
Herczeg Diána játssza az öreg bányászt, akinek a tárnájába véletlenül betéved az Apa és Ashmol, és ha nem kandikál ki zsákruhája alól szoknyája, észre sem veszem, hogy őt, egyáltalán egy lányt látok játszani. Ő alakítja (azt hiszem) a papot is, szintén teljesen meggyőzve a közönséget egy vadonat új figura jellemzésével. A szülőket alakító színészek anyaként, illetve apaként a kevésbé érdekes figurák, de ez a történetbeli szereplők sablonosságából fakad, ám Franczia például Sarlatán Jackként, mint a település „orvosa”, nagyon jót alakít, a fejére szerelt szélcsengőktől, kongó-bongó tárgyaktól a tikfáig minden a helyén van. A Kellyannt alakító Resitcky Orsolya értően, pontosan viszi végig árnyékszerepét, de azért a meghajlásnál megnéztem volna az arcát, bár lehet, hogy a koncepció része az, hogy nem láttuk fizikai valójában megjelenni.
Végezetül pár szót a főszereplő Csabai Csongorról (Ashmol). Gyanítom, nem sokkal lehet idősebb, mint az a korosztály, akinek az előadást szánják, ettől függetlenül teljesíti a kihívást, bírja az előadást, mind jelenléttel, mind hanggal, szépen artikulál, ha hibázik, oldottan javít, az „iskolás” szövegmondást kinőni látszik, szóval életkora és az általa színvonalasan eljátszott figura miatt is le a kalappal előtte!
Ajánlom minden (hajdani) gyereknek ennek a tehetséges, igényes színházat művelő csapatnak az előadását, szórakozzanak, ismerkedjenek játékos formában a Színházzal, és gondolkozzanak el újra és újra azon, mi fontos az életben, mi az élet, mi a halál, és vajon hiszünk-e a szemünknek, ha igazi csodát látunk?!
