De most, amikor az Alföldre utazott Pécsről és a Déli-pályaudvaron (útban a Keleti felé) a kijáratot vette célba, egyszer csak elébe pattant egy marcona alak és a jegyét kérte. Igen, akkor, amikor már nem a vonaton volt, csak egyszerű állampolgárként ment – volna – a dolgára. Ő persze – jogkövető módon – előkaparta tárcájából a jegyet és átnyújtotta a hivatalosnak tűnő személynek. Az pedig, nyilván felsőbb utasításnak eleget téve, szigorú tekintettel elolvasta, mi áll a jegyen. Honnan, hová, mikor, mióta, és így tovább. Mindezek után – bár ez már lehet, hogy csak a képzelet szülte mozdulat – pödört egyet a bajszán és rápecsételte a jegyre, hogy „ZÁRT PERON”. Ezt követően jó utat kívánt megszeppent ismerősömnek, aki azért annyira nem ijedt meg, hogy körül ne nézzen. A pályaudvar területén szemlátomást még öt-hat személy foglalatoskodott azzal, hogy feltartóztassa a vonatról éppen leszállt utasokat és ellenőrizze, a zárt peronon haladnak-e, vagy pedig valamiféle virtuális sztrádán, netán egyenesen az űrből közelítették meg az általuk ellenőrzött területet…
Ha valaki nem értené az imént vázolt jelenet lényegét, közlöm, nincs egyedül. Azért az ember eljátszik a gondolattal, hová jutnánk, ha úgy utazhatna mindenki tovább, hogy nincs rápecsételve a menetjegyére, hogy „ZÁRT PERON”. Talán előbb-utóbb káosz lenne úrrá az utazóközönség körében, egymást kérdezgetnék, hogy a tiéden van, az enyémen nincs, úristen, most mi lesz? Miért nincs nyitott peron, hol szállhatok át, vagy felengednek-e a másik vonatra, ha nincs ilyen pecsétem…?
Egy társadalomban rendnek kell lenni. Szabályokra van szükség. Nem lehet csak úgy… Igen. Legjobb, ha tudomásul vesszük: ezen túl: „ZÁRT PERON”.
Kafka, gyere vissza. Van néhány jó témám…Lékó Sándor
