Egy baráti felkérésének eleget téve kettős szerepben értek meghatározó benyomások a magyarországi rendszerváltás utáni hatodik szabad országgyűlési választások társadalmi reflexióiról. Az ajtón innen a „kopogtatókat” fogadó állampolgár voltam, az ajtón túl pedig magam is „bekopogtam” ismeretlen családok házába, akik felelősen megbizonyosodtak arról, hogy nem önkéntes műgyűjtők vagyunk.
Ha egy szociológus szaktudományos módszereivel összegezném háromnapos cédulagyűjtő akciónkat, arról számolnék be, hogy érezhető társadalmi ellenállás, kiábrándultság és bizalmatlanság tapasztalható a megválasztott politikai elit következetesen képviselt gazdaság- és társadalompolitikai döntéseivel szemben. Szociológushoz illő pártatlansággal azt is hangsúlyoznom kellene, hogy az erről árulkodó akár közvetett, akár közvetlen megnyilvánulások többnyire függetlenek voltak a pártpreferenciáktól. Emellett azonban mérhetően kirajzolódott a kormányzó politikai párttól való szignifikáns elfordulás főként a saját szimpatizánsi körökben.
Szociálpszichológusként a tapasztalt reakciókat az egzisztenciális bizonytalanság szélére sodródott, a társadalmi közösséget alkotó egyénben felgyülemlett feszültségekkel magyaráznám. Az ok kézenfekvőnek tűnik: létbizonytalanság, a társadalom alapsejtjét, a családot fenyegető anyagi és erkölcsi válság, tetten érhető radikális folyamatok kibontakozása stb.
Ha politológus lennék, azzal kezdeném elemző írásomat, hogy a radikális csoportok térnyerése mögött a magyar politikai berendezkedés és parlamentáris rendszer sajátosságainak vélt és valós anomáliái húzódnak. Hangsúlyoznom kellene, hogy a végrehajtó hatalom által felügyelt és ellenőrzött jogrenddel, illetve annak képviselőivel szemben éles társadalmi és morális reakció tapasztalható. Bár létszámát tekintve nem lenne reprezentatív a felmérés, amelyet a megcélzott választókerület néhány utcájában készítenénk, tendenciájában mégis igazolná a feszültséget, amely a szavazó társadalom és a mandátummal rendelkező politikai csoportok között bontakozott ki.
Ha metafizikai vagy esztétikai mozgalmakat elemző filozófus vagy irodalomtörténész lennék, a posztindusztriális társadalom zsákutcájából kiutat kereső jóléti társadalom szellemi és eszmei zavarát látnám a folyamatok mögött.
Teológusként a szeretet hiányáról és a gyűlölet térnyeréséről írhatnék terjedelmes értekezéseket. Ezt a megközelítést azonban a fogyasztói társadalmat „kiművelő” piaci gépezet nem kívántnak kiáltaná ki, így feltehetően nem is érnék vele célt. A modernkor fogyasztója – e helyütt szándékosan kerülöm a választópolgár, állampolgár kategóriákat –, tehát a fogyasztó nem „fertőződhet” meg holmi balga, divatjamúlt értékrenddel, hiszen ez akadályozná az anyagi jólét megteremtésében, a feltétel nélküli fogyasztásban. Tilos tehát a szabad sajtóban a társadalmat és a nemzetet belülről mételyező erkölcsi válságról beszélni, és a magasabb rendű értékek térvesztéséről cikkezni. Pedig létező valóságról van szó! Akik tegnap jószomszédi viszonyt ápoltak egymással, ma halálos ellenségek, mert nem ugyanannak a „kopogtatónak” írták alá a cédulákat. Az egyén erkölcsi szabadsága és társadalmi súlya valóban a folyamatosan fenntartható fejlődés és a vég nélkül fokozható fogyasztás mára már dogmatikussá vált elvén múlik? – hangzik el értelmiségi családok tagjaitól a költői kérdés.
Újságíróként – lehetőleg tárgyszerűen – ütköztetnem kellene a kormánypárt és a nagyobbik ellenzéki párt ideológiai, gazdaságpolitikai és társadalompolitikai nézeteit. Arról kellene tájékoztatnom az olvasóközönséget, milyen módon csapódik le a társadalomban a parlamenti patkóban nap mint nap tapasztalt, a „fair play”-t számos ponton nélkülöző politikai csatározás…
Egyszerű magyar állampolgárként azt tapasztaltam, hogy az elkötelezett, stabil értékrendű és meggyőződésű családok alapvetően bíznak a támogatott politikai erőtől remélt változásban. A fennálló rendszerből kiábrándult, de elvhű szavazóbázis tagjai azonban erőteljes ellenszenvet mutatnak a teljes jelenlegi politikai berendezkedéssel szemben.
Ami elgondolkodtató tanulsága az ajtón túl szerzett benyomásaimnak, az a pártpolitikai hovatartozás által generált reakciók szélsőségessége. Meglátásom szerint ez nem pusztán gátja a joggal várt morális, gazdasági, életszínvonalbeli egyensúly-helyreállásnak, hanem egyenesen ellenhatása minden erre irányuló törekvésnek.
A kopogtatócédulák sorai mögött tehát egyfelől pozitív várakozás, másfelől azonban egyfajta teljes elfordulás és bizalmatlanság olvasható.
Mi lehet ebben a helyzetben a mandátummal felruházott politikai közösség felelőssége? Mit üzennek számukra a kopogtatócédulák?…
