Erre alkalmas eszköz többek között az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulóján rendezett köztéri, utcai kiállítások sora is, amelyen keresztül a felnövekvő nemzedékek megismerhetik a korabeli tankokat, fegyvereket, gépkocsikat.
M. Kiss Sándor egyetemi tanár, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történeti Intézetének vezetője kiemelte, a mai ifjúságnak azt is tudnia kell, hogy miért alakult ki nagyszüleikben, dédszüleikben az a fajta gondolkodás, amit a kommunizmus ideje alatt tettek magukévá, akár az óvatosság szintjén is.
Köztémává kellene tenni a kommunizmus történéseit, és az ezen időszakban elkövetett bűnöket is, melynek során egyebek mellett kötetlen, oldott beszélgetésekben lehetne megtárgyalni az akkori eseményeket. Ezáltal az ezzel az időszakkal kapcsolatos „szorongásokat magunk mögött lehetne hagyni” – jegyezte meg.
M. Kiss Sándor rámutatott, a nagy, országos és helyi megemlékezéseknek súlya van, amelyeket immár 10. éve tartanak minden február 25-én abból az alkalomból, hogy 1947. február 25-én Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát a Szovjetunióba hurcolták, ahol nyolc évet töltött fogságban. A formális, nagy megemlékezéseken túlmenően azonban még mindig nem sikerült elérni, hogy „a magyar társadalom szembesüljön a múltjával”, azaz feldolgozza a közelmúltat.
A történész elmondta, a kommunizmus időszakát 1945-től mindvégig, azaz egészen 1989-ig diktatúrának lehet tekinteni, noha 1945 és 1948 között a „fenyegetett demokrácia” vagy „burkolt diktatúra” állapotában volt az ország. Már ebben a három évben is a kommunista párt kezében volt azonban a Belügyminisztérium politikai rendészeti osztálya, amivel képesek voltak a kormányzat irányítására és ezzel együtt a visszaélésekre.
Ez az állambiztonsági szervezet mindvégig megfigyelés alatt tartotta az országot, már 1945 és 1948 között sok esetben indokolatlanul internáltak, illetve koncepciós pereket dolgoztak ki, és hajtottak végre. Ezek közül az első a Magyar Közösség elleni per, amely a demokratikus intézmények elleni első támadásnak tekinthető, és végkifejlete Kovács Béla elfogatása lett.
M. Kiss Sándor beszélt arról is, hogy minden harmadik család szembe került valamilyen szinten a hatalommal, így 3 millió ember ellen indítottak hatósági eljárást. Meglátása szerint ez vezetett az 1956-os forradalomhoz is, „amikor az emberek megcsömörlöttek azoktól a hazugságoktól”, amiket hallottak. A felkelés leverése ugyanakkor megint sok áldozatot követelt, 1956. december 6. után sortüzeket nyitottak a még ellenállókra több mint negyven településen, ennek utolsó állomása Csepelen volt 1957 januárjában.
Az 1962 végéig tartó, kivégzésekkel járó megtorlás áldozatainak számáról nem kívánt konkrét adatot közölni, mert – mint mondta – nem minden esetben egyértelmű a kivégzés indoka. Ugyanakkor hangsúlyozta: nem csak a kivégzetteket, legyilkoltakat kell a kommunizmus áldozatainak tekinteni, hanem azokat is, akiket perbe fogtak, őrizetbe vettek, munkahelyükről elbocsátottak vagy áthelyeztek, illetve illegálisan elhagyták az országot, sőt még az ő hozzátartozójukat is. Ennek kapcsán megjegyezte: Kádárék mintegy 32 ezer pert terveztek a forradalmat megtorlandó, ebből hozzávetőleg 22 ezret le is folytattak, amelyeknek jogerős bírói ítélet lett a vége.
