2017-ben különös objektumot fedeztek fel a hawaii obszervatórium Pan-STARRS távcsöves rendszerével. A tárgy ekkor már elképesztő sebességgel haladt kifelé a Naprendszerből, és az első pályaszámítások alapján nyilvánvalóvá vált, hogy nem a Nap körül kering, hanem a mélyűrből érkezett, és miután keresztülszáguldott a Naprendszeren, folytatja útját a csillagközi térben (bármennyire is gyorsan halad, a Nap vonzáskörzete elég nagy, így még nagyjából húsz évbe telik, mire az ‘Oumuamua végleg kilép csillagunk bűvköréből.)
A képen az objektum elmozdulását követték a környező csillagokhoz képest (Credit: ESO/K. Meech et al.)
Sebessége, pályája, és furcsán váltakozó fényessége alapján a komoly csillagászok között is akadtak olyanok, akik felvetették, hogy talán egy Naprendszeren kívüli civilizáció által mesterségesen kreált tárgy, űrhajó látogatott meg minket. Leginkább a Harvard izraeli-amerikai professzora, Abraham Loeb élte bele magát a kis zöld emberek érkezésébe, és könyvet is írt a témában, ami idén magyarul is megjelent Földönkívüli - Egy idegen civilizáció első nyomai címmel az Agave Kiadó gondozásában. A könyv azonnal kiváltotta a tudományos élet tiltakozását, Loeb ugyanis bizonyító erejű mérések nélkül, feltételezéseken alapuló elméletet fogalmazott meg az ‘Oumuamua mesterséges eredetéről, saját magát pedig Galileihez fogható zseniként ábrázolta, akit a korunk szűklátókörű tudósai igyekeznek elhallgattatni.
A Nap gravitációja jelentősen módosította az 'Oumuamua pályáját, amikor áthaladt a Naprendszeren
A minap Kiss László Széchenyi-díjas csillagász is az intersztelláris látogatóval foglalkozott a Svábhegyi Csillagvizsgáló Facebook-oldalán tartott online előadásában, amelyben élesen kritizálta Loeb feltételezéseit. “Mindegyik feltételezése, amire felépítette az intersztelláris űrhajó modelljét, nem igaz” – fogalmazott a csillagász, aki a videóban részletesebben is cáfolta Loeb alaptéziseit. Rámutatott például, hogy az ‘Oumuamua pályája egyáltalán nem meglepő, sőt, pontosan abból az irányból, a Lant és a Herkules csillagkép felől érkezett, ahonnan a leginkább számíthatunk naprendszeren kívüli égitestek látogatására. Ugyanis miközben a bolygók a Nap körül keringenek, az egész Naprendszer is halad, éppen a Herkules felé. Ahogy az autópályán is a haladási irányból, szemből kenődik fel a legtöbb rovar az autó szélvédőjére, úgy a naprendszerünket is “szemből” éri a legtöbb “találat”.
“Én személy szerint nagyon károsnak látom az ő tevékenységét ezen a területen (…), amit az ‘Oumuamua kapcsán a teljes világsajtóban, köztük a magyar sajtóban is művelt az amerikai kolléga, azt nagyon nehéz szimpátiával figyelni, és akkor még nagyon finom voltam.” Kiss László szerint a tudomány hitelességét pillanatok alatt tönkreteheti, ha egy tudós nagy magabiztossággal állít hülyeséget.
A héten mindenesetre közzétették az Arizoniai Egyetem kutatóinak tanulmányát, akik immár három éve elemzik a furcsa kisbolygóról gyűjtött adatokat.
A palacsinta formájú - korábbi kutatások által szivar alakúnak vélt - égitest jóval laposabb, mint más ismert naprendszeri égitest - olvasható az Arizonai Egyetem közleményében. A kutatók azt is megfigyelték, hogy az üstökösökre jellemző Nap általi rakétahatás - a napsugárzás hatására elpárolgó vízjég - esetében erősebb volt, mint amire számítani lehetne. Az égitestről ráadásul hiányzott a megfigyelhető kiáramló gáz, amely általában a csóva által válik láthatóvá. Ezért a kutatók feltételezték, hogy az égitest különféle szilárd jégfélékből áll, és kiszámolták, hogy ezek a jegek milyen gyorsan alakulnak át gázzá, amikor a ‘Oumuamua elhaladt a Nap mellett. Ebből kalkulálták a rakétahatást, az égitest tömegét, formáját és a jegek visszaverőképességét. Desch és Jackson különösen szilárd nitrogént találtak, ami pontosan megfelel az égitest minden más jellegzetességének. Mivel a szilárd nitrogénjég megfigyelhető a Pluto felszínén, lehetségesnek tartják, hogy az égitest állhat ugyanezen anyagból.
Intersztelláris csokis keksz (Illusztráció: JPL/NASA)
A feltételezés szerint legfeljebb egymilliárd évvel ezelőtt egy másik naprendszerben egy nagyobb égitest ütközhetett egy Pluto-szerű bolygóhoz, az ekkor kiszakadó kőzetszilánkok pedig szétszóródtak a mélyűrben – így kerülhetett hozzánk az ‘Oumuamua is.
Kiss László előadásában elhangzott az is, hogy valószínűleg az ‘Oumuamua nem egyedülálló, évente hét-nyolc ilyen kődarab száguldhat keresztül a Naprendszeren, de ezek annyira halványak és gyorsak, hogy továbbhaladnak anélkül, hogy észrevennénk őket.
