Minden alkalommal, amikor nem találtam a helyemet az életben, visszavándoroltam a múltba: a kora egyetemi évek zenéit hallgattam, tinikori sorozatokba tekertem bele és újra és újra végiglapoztam a gyerekkori fotóalbumokat. Az emlékezés kicsit keserédes volt, de valahogy mindig sikerült inspirációt nyerni a múltból, hogy rájöjjek, merre szeretném folytatni az utamat.
Ezzel a fajta megküzdési mechanizmusommal valószínűleg nem vagyok egyedül: krízis idején gyakorta nyúlunk a nosztalgia eszközéhez. Az elmúlt közel másfél esztendő erre a „legjobb” bizonyíték. Amikor tavaly tavasszal beütött a világjárvány, a nosztalgialáz mondhatni a tetőfokára hágott: a Spotify jelentése szerint 2020 áprilisában 54%-kal nőtt a nosztalgia tematikájú lejátszási listák hallgatottsága, a Radio Times kérdőíve szerint pedig a válaszadók 64%-a nézett újra legalább egy régi sorozatot a lezárások alatt. De nem csak a zene- és sorozatfogyasztási szokásainkban mutatkozott meg a múlt iránti vágyakozásunk: sokan egy-egy gyerekkori hobbijukhoz tértek vissza, ami a kiszámíthatatlan időkben megnyugvással töltöttel el őket.
Fotó: Sarandy Westfall / Unsplash
Pszichológusok és medikusok már régóta kutatják, mi lehet ennek az oka, hogyan hat ránk a nosztalgia, s miért van az, hogy az egyik oldalon képes csökkenteni a szorongásainkat, a másikon meg baromi nagy lyukat fúr a szívünkbe. Vagy hogy egyáltalán mi is az, amit mi nosztalgiának hívunk.
A kérdés már csak azért is jogos, mert a nosztalgia megítélése nagyon sokáig igen ellentmondásos volt – talán egy kicsit a mai napig is az. 1688-ban még egyértelműen betegségként definiálták, s leginkább honvágyként hivatkoztak rá. Johannes Hofer svájci orvostanhallgató a külföldön szolgáló katonák tüneteit vizsgálva ugyanis azt a következtetést vonta le, hogy a krónikus fáradtságot, álmatlanságot, a lázat a katonák hazájuk iránti sóvárgása okozza, a kórt pedig nosztalgiának nevezte el a görög nostos (hazatérés) és algos (fájdalom, vágyódás) szavakból megalkotva.
A XX. században már nem fizikai betegségnek tartották, hanem a depresszióhoz hasonló mentális zavarnak, ami az infantilis, felnőni képtelen embereket érinti. A tudomány fejlődésével aztán ezek az értelmezések kikoptak, s ma már teljesen természetes jelenségként tekintünk rá, amely mindannyiunk életének sokszor heti szintű velejárója, s amely kifejezetten pozitív hatással is bírhat.
A zene az egyik legerősebb nosztalgiaforrás (Fotó: Eric Nopanen - Unsplash)
Az orvoslásban például egyre gyakrabban használják demens vagy Alzheimer-kórban szenvedő betegek kezelésére, hiszen a nosztalgia mindig valamilyen erős érzelmi töltettel rendelkező emlékhez kötődik, amelyeket akár egy íz, illat, helyszín, fotó vagy igen gyakran a zene is felidézhet.
De a nosztalgia veszteségek idején, a bizonytalanság, elszigeteltség és szorongás közepette is megnyugvással tölthet el, amelyekből a pandémia alatt bőven kijutott – állítja Krystine Batcho, a Syracuse-ban található Le Moyne College professzora. Ennek oka az, hogy a nosztalgia, a régi szép idők felidézése szerotonint és dopamint termel az agyunkban, ez a pozitív visszajelzés pedig növeli a boldogságszintünket, ami jó ellenszere lehet a depressziónak. A nosztalgia emellett magányos időkben segít feléleszteni a valahová tartozás érzését, egzisztenciális fenyegetés esetén pedig egyfajta lökhárítóként szolgál, ahogy arra a Sage Journalsban megjelent 2018-as kutatás is rávilágít. „A nosztalgia reményt és inspirációt adhat, arra sarkall, hogy tegyünk valamit a jövőnkért, fontos életcélokat tűzzünk ki magunk elé, mindeközben pedig az ahhoz szükséges önbizalmunkat is növeli, hogy elhiggyük, teljesíteni is tudjuk ezeket a célokat” – véli Clay Routledge, a North Dakota State University pszichológia professzora.
Fotó: Squared One - Unsplash
Igen ám, de ha a nosztalgia ennyire pozitív hatással van a hétköznapjainkra, miért gondolják mégis sokan, hogy az állandó múltba révedés az élet megrontója, s miért erősebb bennünk néha a gyász érzése, amikor a régi szép időkre gondolunk? Ennek oka az, hogy a nosztalgia nem egyöntetűen pozitív. Svetlana Boym The Future of Nostalgia (A nosztalgia jövője) című munkájában kétféle nosztalgiát különböztet meg, a resztoratív és a reflektív nosztalgiát, melyek a múlthoz viszonyulás két eltérő formáját takarják. Előbbinél a múltat képtelenek vagyunk elengedni, szeretnénk azt újrateremteni, s ilyenkor valóban inkább sajgást érezhetünk mellkas tájékon az emlékek felidézése révén. Utóbbinál viszont már képesek vagyunk a múltra múltként tekinteni, ami megtörtént, de véget ért, ám ettől nem a szomorúság jár át bennünket, hanem a hála.
Ez esetben pedig a nosztalgiázás tényleg az egyik legjobb megküzdési módszerünk lehet a pandémia alatt, amiből olyan erőt, örömet és inspirációt meríthetünk, aminek köszönhetően új értelmet adhatunk a mindennapoknak és még ezekben a kaotikus időkben is optimistábban tudunk a jövő elé nézni.
