Ismerem a szerkesztőségi vezércikk műfaját: objektivitás helyett azonban én mégis személyes vallomással kezdem. Tizenhét éve vagyok újságíró, és egyetlen percet sem töltöttem a politikai túloldalon, sem pénzért, sem hitványságból, sem emberi gyengeségből. És azt kérem, hogy a cikkem után rám zúduló szennyáradban ezt az apró mondatocskát senki ne tévessze majd szem elől.
Olvasom a jobbikos fórumokon, hogy mi itt, a Magyar Hírlapban, és máshol a jobboldali sajtóban, zsidóbérencek, hazaárulók, gazemberek vagyunk, csak azért, mert nemet mondunk a jobbikos hívó szóra. Nem vagyunk azok. A családunk, a múltunk, a jelenünk, a lelkünk, a gondolataink semmivel nem hitványabbak, mint a jobbikosoké. Csak mi nem toljuk magunk előtt, mert nekünk – ellentétben a barikádos és a kurucinfós névtelenekkel – nincs mit kompenzálnunk. S hogy tudják, mert nekik állítólag fontos a makulátlan származás: egyik ősöm jászkun huszár volt a napóleoni háborúkban, a felmenőim egytől egyig keresztyén magyar emberek, apám, nagyapám pedig 1956-os hős. Ennek persze semmi jelentősége, de éppen ezért ne zsidózzatok, cigányozzatok, csak most az egyszer ne. Magyar ember vagyok, és ugye, ti is, valamennyien?
Egyszer le kell már írni, hogy mennyi ostobaságot hordtok össze… Aki szereti a hazáját, nem csendőrséget, hanem erős rendőrséget kíván. Aki a 2010-es Magyarországon él, annak nem az Árpád-sávos, hanem a piros-fehér-zöld a zászlaja (miközben az Árpád-sávossal sincs baja). A hazáját szerető magyar nem zavarja el a multikat (de tényleg, hogyan is kellene, jobbikosok, odaálltok korbáccsal, és futnak a hatszázezer magyarnak munkát adó multik?), hanem újratárgyalja velük, amit újra kell tárgyalni. És akinek valóban fontos a haza és a nemzet, az nem küldi el mocskos szájjal, utcai fröcsögéssel, a legrosszabb komcsi szövegekkel azokat, akik már akkor a nemzeti újságírást művelték, amikor a lelkes bírálók még csattogós lepkét tologattak a konyhában.
Kedves jobbikos szimpatizánsok! Térjetek észhez, és gondoljatok végig néhány apróságot! Vona Gábor és a Jobbik szűkebb vezetése máris elárulta radikalizmusotokat: feltűnt az az apróság, hogy amióta a parlamenti bejutás biztossá vált, gyakorlatilag ejtették a Magyar Gárdát? Persze hogy hallgatnak, hiszen a világ minden parlamentbe ácsingózó protesztmozgalmának rém kellemetlen az utca hangja. Ha pedig feláll a Jobbik parlamenti frakciója, rólatok, egyszerű szimpatizánsokról végleg elfeledkeznek majd. És abban a pillanatban, amikor rácsodálkoznak a Nándorfehérvári Teremre, vége a nagy szolidaritásnak. Nagyjából egy év múlva joggal teszitek majd fel a kérdést: hol a boldogabb Magyarország, s hol a megígért Kánaán, miközben a renegát MIÉP-es, kisgazda és ki tudja, honnan jött káderek vígan számlálják a milliókat a frakcióban?
Nem veszitek észre azt sem, hogy a diplomáciai nyelvezetében oly szókimondó Jobbik-vezetés soha egyetlen szót sem ejt az oroszokról? Szerintetek miért? Én – és jó néhányan rajtam kívül – nem sejtjük, hanem biztosan tudjuk a választ. Azért, mert Vona Gábor fő külügyi tanácsadója a kelleténél is élénkebb gazdasági szálakat gombolyít Moszkvában. És ne jöjjetek azzal, hogy ez nem igaz, mert bizony igaz. Magyarország a magyaroké, ugye? Inkább a visszaszivárgó oroszoké, akik éppen rajtatok, a magyar nemzeti radikálisok hátán szivárognának be az unióba – a ti szerény szavazatotokkal, kedves megtévesztett, becsapott, örök balek magyarok.
A Jobbik nem a hazai, hanem az 1933-as berlini és 1937-es moszkvai talajból sarjad. Nem véletlen, hogy újabban a náciktól a kiábrándult kommunistákig terjed támogatottságuk. A Jobbik mögött nincs intellektus, nincs észérv, nincs szakértelem, csak indulat. Dühöngő szenvedélyük merőben idegen a magyar szellemtől, és semmi közük nagy gondolkodóinkhoz, elődeinkhez, a nemzeti ügy valódi apostolaihoz. Széchenyi, Deák, Szekfű Gyula, Németh László ma harcolna a Jobbik ellen, ahogyan a maga korában mindegyik harcolt is a nemzeti túlzás és önsorsrontó demagógia ellen.
Azt hallom, a Jobbikban néhányan már arról álmodoznak, hogy megnyerik a választást, csak azért, mert mondjuk, Tiszavasváriban megtelt a helyi művház. Nagy lesz a pofára esés, nem kétséges. A Jobbik soha nem alakít kormányt ebben az országban, s ha be is jut a parlamentbe, ellenzéki szerepre kényszerül. Nem a nemzet lelkiismerete, hanem a nemzet szégyene lesz, ahogyan a Brüsszelben hisztérikusan asztalt csapkodó Morvai Krisztinán máris – teljes joggal – hüledezik fél Európa.
Térjetek észhez, és gondolkodjatok, magyarok! Ne bízzatok egy olyan pártban, amely magát, és csakis magát festi ártatlannak – mert közös a bűn, de közös lesz majd a büntetés is, ha a kukaborogatók a fejünkre nőnek.
