Mi is tehát az igazság haldöglés ügyben? Mint azt tudjuk, egyetlen élőlény sem él örökké. A legtöbb halfaj átlagos élettartama kevesebb, mint 10 év és még a viszonylag nagyra növő halfajok egyedei közül is csak nagyon kevés él tovább 20 évnél. Egy hal élete többféleképpen érhet véget. Jó esetben még a természetes életidő lejárta előtt kifogják a halászok és a horgászok. Intenzív horgászvizeknél és halastavaknál ez a meghatározó. Természetes vizek esetében a halállományok terhelése azonban jellemzően nem éri el azt a szintet, hogy minden hal kifogásra kerüljön – ha ez mégis így lenne, akkor a halállomány természetes utánpótlása is ellehetetlenülne. A ki nem fogott halakra itt tehát a természetes elmúlás vár. Még egy kitűnő körülmények között élő és emberi hatásoktól mentes természetes halállománynak is évente legalább a 10%-a elpusztul, ami persze egyúttal pótlódik is. Ez az élet körforgása. Mit is takar ez a természetes elhullás? A halak egy része nagyobb ragadozó halak és madarak zsákmánya lesz, a többség azonban egyszerűen elpusztul és jellemzően a vízfenékre süllyedve gyorsan lebomlik. A természetes elhullás a teljes valójában azonban csak ritkán válik szemmel láthatóvá. Az így elpusztult halaknak rendszerint csak nagyon kis része jelenik meg a vízfelszínén, jellemzően a puffadásra hajlamos, lassan lebomló, erős bőrű és nagyobb testű egyedek. A Balatonban legfeltűnőbbek ennek megfelelően a busa és az angolna elhullott egyedei.
Nem kell tehát rögtön valami katasztrófára gondolni, ha döglött halat látunk egy víz felszínén. Biztosan sokan láttak a lazacok ívásáról készült természetfilmet, ahol az is látható, hogy az ívás befejeztével minden példány elpusztul és lévén a lazac ívóhelyéül kicsi és sekély folyók szolgálnak, ezen elhullott halak tömege látható is. Szerencsére a Balatonban nem élnek olyan halfajok, amelyek élete ennyire szinkronizáltan érne véget. A halak természetes elhullása rendszerint akkor erősödik fel, amikor azok valamilyen külső tényező hatására egyébként is legyengültek. Ez a mi éghajlati viszonyaink között a tavaszt jelenti, amikor a télre elraktározott tartalékaikat a halak nagyrészt felélték, amikor a vízhőmérsékletének gyors emelkedése a hidegvérű halak anyagcseréjében nagyon jelentős változásokat okoz, és amikor a halak a szaporodásban kimerülnek. De bármennyire furcsa is, hirtelen javuló vízminőség esetén is növekedhet átmenetileg kissé a természetes elhullás. Ennek oka, hogy az algásabb vízben több a haltáplálék, így nagyobb a halállomány sűrűsége is. Ha javul a vízminőség, mint például mostanság, akkor a halállománynak alkalmazkodnia kell a csökkenő táplálékkészlethez. Ez a halak mennyiségének csökkenésével és növekedésének lassulásával jár. Ilyen korrekció volt a Balaton halállományánál az 1990-es évek közepén, amely kisebb látható keszegelhullások és a keszegsoványság formájában mutatkozott meg. Mára a halállomány ismét egyensúlyba került a rendelkezésre álló táplálékbázissal.
A Balaton felszínén minden év májusában kis számban figyelhetőek meg busa, angolna, dévérkeszeg és a garda tetemek. Az ismételten ébredező rémhírek hatására 2008. május 15.-én igyekeztünk megbecsülni mennyi is lehet valójában a tó felszínén úszó haldögök? A tavat motorcsónakkal cikk-cakk vonalban teljes hosszában végig járva azt találtuk, hogy a tó közel 60 000 hektárnyi felületén összességében úszó busadögök száma nem lehet több mint 600-1000 db (a partra már kisodródott tetemeket nem vettük számba). Az angolna dögök mennyisége hasonló volt. Tekintettel, hogy a tóban jelenleg mintegy 200-300 ezer busa és mintegy 1,5-2 millió angolna élhet ez a mennyiség igencsak elenyésző. A busa és az angolna természetes elhullásának valószínűségét ugyanakkor az állományok elöregedettsége is növeli. A tóban élő busák átlagéletkora 10 év feletti, míg az angolnánál már a legfiatalabb példányok is elmúltak 17 évesek. Ez azonban semmi esetre sem jelenti azt, hogy e fajok tömeges elhullásával kéne számolnunk a jövőben. Az elöregedésből eredő elhullás időben ugyanis nagyon elhúzódó, az elhulló egyedek rendszerint a vízfenékre süllyednek. Elöregedésre visszavezethető tömeges vízfelszíni haldöglést a világon még sehol sem tapasztaltak.
A Balaton életében sajnos volt néhány igazán jelentős halpusztulás, amikor valóban hatalmas mennyiségben fordultak elő a vízfelszínén is a dögök. Ezekért a döglésekért közvetlenül vagy közvetve azonban mi emberek voltunk a felelősek. 1965-ben a rovarirtó DDT és származékai okoztak óriási méretű halpusztulást (mintegy 500 tonnára becsülték a vízfelszínén megjelent dögök mennyiségét), amelyet 1975-ben egy további kisebb pusztulás követett. Az 1991-ben és 1995-ben bekövetkezett „angolnavészt” a felelőtlen túltelepítés következtében kialakult nagyon erős parazitafertőzöttség idézte elő. Jelenleg a tó vízminősége kitűnő és egyetlen halfaj esetében sem áll fenn a túltelepítés veszélye. Nagyon fontos feladat ugyanakkor, hogy a tó élővilágától idegen busa gyérítése minél nagyobb hatásfokot érjen el. Lévén e halfajnak sem természetes ragadozója nincs a tóban, sem a horgászok nem fogják, a természetes elhullás egyetlen alternatívája a szelektív halászat.
A természetes halelhullás „láthatóvá válása” bizonyos időjárási körülmények esetén megnő. Régebben a vízfelszínén megjelenő nagyobb haltetemek (a kisebbeket a madarak hamar elfogyasztják) a szél a Balatont körbeölelő nádasokba sodorta, ahol lebomlásuk észrevétlenül befejeződhetett. Jelenleg azonban a tó partvonalának nagy része kiépített, így a tetemek jó eséllyel strandok, sétányok, vagy magánterületek partjára vetődnek, ahol bizony a jelenségről alkotott véleményünket nem a tó teljes halállományához viszonyított gyakoriságuk, hanem az adott pillanatban átélt látvány és a szaghatás okozta „élmény” alapján ítéljük meg. Érthető módon sokak számára már egyetlen megtermett busadög látványa is mély élményt jelent, hát még ha esetleg egy alkalommal négy-öt döggel is találkozik valaki. A busa és az angolna kevés vízfelszínre emelkedő hullája szél hiányában jó pár napig ring a vízen, ha viszont tartós szél támad, akkor e dögök mind egy helyen érnek partot, ott, amerre a szél fúj. Aki pusztán az e partszakaszokra kisodródó dögök látványa alapján próbál az egész tóra általánosítani az bizony nagyot tévedhet, hiszen lehet, hogy a tó többi részén már egyáltalán nincs is dög.
Minthogy a Balaton elsősorban üdülőtó, érthető az elvárás, hogy a vízfelszínén és a parton megjelelő haldögök, még ha azok egy egészségesen működő vízi közösség természetes folyamatának részei is, minél kevesebb kellemetlenséget okozzanak az emberek számára. Ennek érdekében különösen a májusi időszakban gondot kell fordítani a lakott területek kiépített partvonalai mentén az esetlegesen megjelenő haldögök gyors összegyűjtésére. Hatékonyabbá kell tenni továbbá a tó őshonos életközössége számára egyébként is káros busaállomány gyérítését. Végezetül, a halak a Balaton élővilágának nagyon fontos résztvevői, akik miattunk már nagyon sokat szenvedtek, legyünk tehát velük elnézőek, ha nem tudnak minden esetben észrevétlenül békességet lelni.
