Úgy nyolc esztendeje igazán agyament ötlettel állt elő a Jogászokkal a Demokratikus Jogállamért Egyesület: úgy vélte büntetőjogi felelősségre kellene vonni a hazudozó politikusokat. Az egyesület javaslatát egyetlen parlamenti párt jogászképviselője sem fogadta el, s azóta sem jutott senkinek eszébe hasonló balgaság. A jogászszervezet azokat büntette volna, akik a nyilvánosságot félrevezetve, manipulálva, tudatosan valótlanságot állítanak. A javaslat szerint a politikai közszereplő, hazudozásért egy évig terjedő szabadságvesztést is kaphatott volna…
Most képzeljük csak el, milyen sorsra jutott volna a haza, ha netán közmegértésre lel a javaslat? Jól néznénk ki egy igazmondó honatyákkal teli parlamenttel, igazságbajnok minisztériumi tisztségviselőkkel, felügyelő bizottságokkal, közpénzeket kezelő nonprofit meg egyéb pénzkezelő-osztogató cégek igazságmondóival! Milyen is lenne egy igazmondásra kárhoztatott társadalom? Maga a káosz. Bölcs politikusaink annak idején felmérték a helyzetet, érveiket vaskos valótlanságokkal támasztva alá össze-vissza nyilatkoztak - ki jobbra, ki balra -, hogy túlságosan is szűk kör lenne a politikusi, meg hogy a jogszabály kriminalizálná a politikát, a jogalkotó politikai nyomásnak lenne kitéve stb.
Mondok ennél néhány sokkal súlyosabb érvet is. A tudományos kutatások szerint az átlagember naponta kétszázszor hazudik. Ezek persze nem fajsúlyos hazugságok, amolyan mindennapi kis füllentések. Az említett civil szervezet természetesen nem a jóhiszemű mellébeszélésekre gondolt, az igazságot finoman megkerülő gyanús közlésekre, a kegyes hazugságokra, hanem azokra ártalmas közlésekre, amelyekkel a politikus manipulál, félrevezet, becsap, másnak és a társadalomnak árt.
Peter Stiegnitz bécsi hazugságkutató szerint a hazugság nem ártalmas, csak ne lépje át az erkölcsi határt. Szerinte erkölcs csak egy van, és miután nem Robinsonként élünk egy lakatlan szigeten, mindenki tudja, mikor árt a másiknak.
Persze hogy tudja. Mégis árt. És nem lakatlan a szigetünk, mégis hazudozunk, hazudnak nekünk, megvezetnek bennünket, lóvá tesznek, becsapnak, mi meg vagy észleljük vagy nem, s utólag már csak legyintünk, mert a szavazópolgár emlékezete rövid.
Peter Stiegnitz szerint hazudni muszáj, mert túlélési szükséglet, van akit a hazugság éltet, s van akit az önámítás tart életben.
Steignitz:
“A választások előtt mindig többet hazudnak a politikusok, mint egyébként. Választások után általában csak akkor hazudnak, ha veszélyben van a helyzetük. Olyankor intelligencia kérdése, hogy mennyire csinálják ügyesen”.
