„Mi az anyád kínja?” nyomja a reppelő a veszprémi fórumot megelőző vendégváró zeneszám refrénjét, s a szövegből már értesülhetünk, mi vár a nemzet ellenségeire. Közben markos legények figyelnek árgus szemekkel, a betiltott Magyar Gárda egyenruhájában, vagy arra nagyon emlékeztető fekete viseletben terelgetik a vegyes összetételű közönséget, merthogy itten el kell hárítani valami veszélyt. Nicsak! Egy vékonydongájú csendőr-mintapéldány is megjelenik a színen, sípcsontvédőben, csinos madártollal a kalpagján – nem kakas, darumadár éke, mondja a szakértő mögöttem, de nekem mindegy – időnként beszól valami kütyübe, szóval rend van, rend lesz.
A kampányfilm dübörög, vágóképek villognak, rendőrök verik a népet, kifolyt szem, vér, Nagy Magyarország, Magyar Gárda, Dávid-csillag, cigánybűnözés és rajta a csak 18 éven felülieknek(?) jelzés. Özönlik a nép, roggyant nyugdíjastól a csecsszopókig, utóbbiak idejekorán kapnak megfelelő nevelést.
Megjönnek leendő honatyáink, sötét ünneplőben, nemsokára közlik, hogy a magyar egyedülálló nemzet, ők közéjük tartoznak. Aztán elmondják, amit szoktak, nem kell szerénykedni, a Jobbik nem a harmadik, de nem is a második helyre készül, a Jobbik máris nyert, és ez nem azt jelenti, hogy egyel több parlamenti párt lesz, hanem azt, hogy néggyel kevesebb. És akkor lesöprik a történelmi porondról a népirtókat, a nemzet ellenségeit, a szarháziakat, kitakarítanak a parlamentben, a közéletben, szétcsapnak a politikusok között, lesz, aki igazságot kap, lesz aki cellát. Aztán nevén nevezik az ellenségeket, a hazaárulókat, és lám egyre kevesebb a komcsi közöttük, és mind több a fideszes.
Emelje fel a kezét, aki a Fideszre szavazott, szólít a szónok, na lám, bejuttattuk őket a parlamentbe, aztán láttuk az indirekt népirtást, a nemzet megosztóit, akik először csak szavazók voltak, aztán a narancsos ködben rajongók lettek, majd Kövér-kitűzős hívők. Az éj leple alatt horogkereszteket festenek a Jobbik plakátjaira. És nekik nem a Viktor meg a Feri fogja megmondani mi a demokrácia, a Gyurcsány nővére maga a vizuális agresszió, Lajos pedig retardált.
Vona Gábor
Félnek, ricsajt csapnak és rettegnek a Jobbiktól, mondja – Vona Gábor dagadó kebellel– miközben az ő oldalukon van a pénz, a média, a hatalom, a titkosszolgálatok, a fegyveres testületek, a nemzetközi támogatás, mégis ők félnek. Hogy miért? Mert miénk az igazság! Győzni akarunk, és győzni is fogunk!
Pörzse Sándor
Aztán csak mondják, mondják. Pörzse Sándor a Barikád szerkesztője anekdotázik. Viccet is hallunk. Ostobát és vulgárisat az öreg székelyről, aki a történet végén (mintegy csattanóként) a nevén nevezi a szülőanyja lába közét. A nép érti a poént. A szónoklók nem sajnálják maguktól az időt, a pártprogram ismertetője egyhangú, egyre laposabb. Vona beszéde időnként közönségesen poénkodó, alig leplezetten rasszista beszólásokkal tarkítva. Például a cigányokról, akik genetikai csúcsmodellként szaporodnak. A Jobbik népesség-politikája egyébként érthető és elfogadható lenne a szellemeskedések nélkül. Bűvészmutatvánnyal is szolgál, előkotor a zakó zsebéből egy színes szórólapot, amiből kiderül, hogy magyar termékek helyett mit eszünk, és egyéb cetlik mellett - lám minő véletlen-, előkerül a magyar ember réme is, a sárga csekk. A miniszterelnök-jelölt az ünneplője zsebében felejtette.
Nincs még egy olyan nép, mint a magyar, olyan kulturális hagyományokkal, amelyek páratlanok a világban. Vona Gábortól megtudhattuk, hogy például az Amazonas völgyében minden indián magyar népi táncot lejt, mert egyszer egy indiánnak abban a szerencsében volt része, hogy látott magyar népi táncot, azóta megtanulták, és a magukénak tartják. Minden egyéb nép tánca említésre sem méltó. Figyeljünk a saját kultúránkra! Csinálunk jó magyar akciófilmeket, például Hunyadi Lászlóról. Aztán megy majd két amerikai fiatal az utcán, meglátja a plakátot, „nézd! mi ez? egy új akciófilm?” és beülnek. És akkor valami történik velük. Tátott szájjal nézik végig a filmet, a végén eldobják a popcornt, meg a kólát, szótlanul ballagnak egymás mellett az utcán, egy darabig. Aztán megállnak, összenéznek, és egyszer csak az egyik felteszi a kérdést. „Te, hol lehet magyarnak jelentkezni?” A film árából pedig még két új filmet gyárthat a magyar ember, és majdan gyarapodik a haza, ha a Jobbik gondolkodik a magyar kultúráról. Mondja Vona.
Kezd felszállni körülöttem a narancsos köd, miközben figyelem, miként folyik szerte szét a nagy odafigyeléssel és igényesen elkészített pártprogram, a saját hangjában és gondolataiban dagonyázó két önelégült szónokló, terjengősen lilagőzös megnyilatkozásában.
