Az utazás az egyik legjobb módja életre szóló élmények szerzésének, személyiségünk és világnézetünk formálásának, bolygónk sokszínűségének felfedezésére. Szociológiai kutatások bizonyítják, hogy az így szerzett ismereteink növelik az alkalmazkodóképességünket és segítenek a saját társadalmunkban való boldogulásban. Nem véletlenül küldték már a XVII. századi brit arisztokrata szülők is „grand tour”-ra csemetéiket a kontinensre, hogy megismerjék annak épített örökségét, népeinek szokásait és kultúráját: azt remélték, a tapasztalatok majd hozzásegítik az ifjakat a gazdasági, politikai és társadalmi életben való érvényesüléshez.
Később, az utazás demokratizálódásával az is bebizonyosodott, hogy az idegenforgalom jelentős gazdasági tényező is: 2019-ben globálisan már 8,9 milliárd forintot költöttünk turizmusra, számos országnak pedig ez lett az egyik legfontosabb bevételi forrása: a thai GDP 22%-át például ez adja.
Csakhogy, mint oly sok mindennek, a turizmusnak is van egy árnyoldala, amellyel az utóbbi években egyre többször szembesülhettünk. Mire elértük a fenti számokat, gyakorlatilag havi rendszerességűvé váltak a hírek, amelyek arról szóltak, hogyan keseríti meg a helyiek életét és zsákmányolja ki a bolygót a tömegturizmus, legyen szó a túlzsúfolt városokról és látványosságokról, a kifehéredő korallzátonyokról és a letarolt virágos rétekről, a túlsúlyos turisták alatt roskadozó alultáplált és szomjazó állatokról vagy éppen a légi közlekedés során keletkező évi több millió tonna szén-dioxidról.
Arról, hogy fenntarthatóbbá kellene tenni a turizmust, már a 80-as évek közepe óta kampányoltak az aktivisták, több-kevesebb sikerrel. Mígnem jött a koronavírus-járvány és kiverte a kezünkből a fűrészt, amivel már egy ideje akkurátusan vágtuk magunk alatt a fát, némi esélyt adva arra, hogy észrevegyük a balgaságunkat. Szakemberek szerint ennél jobb lehetőségünk aligha lesz rá, hogy változtassunk.
Leginkább a saját szokásainkon. Santeri Lehtonen aktivista szerint ugyanis hiába javítana a helyzeten az innováció – például kisebb karbonlábnyomú repülőgépek vagy modernebb hajók gyártása –, ezek a befektetések nyilvánvalóan drágábbak lennének, mint amit a piac támogatna. Hozzászoktunk a kényelemhez, a gyorsasághoz és a röhejesen olcsó árakhoz.
Ezért először az utazás kultúráját kell megváltoztatni, amihez azt is át kell gondolnunk, miért is utazunk. Azért, hogy más kultúrákat, embereket, nyelveket, szokásokat ismerjünk meg? Hogy valóban lássuk a világ sokszínű arcát? Vagy azért, hogy feltöltődjünk? Netán azért, hogy kipipáljunk néhány tételt a bakancslistánkon és az élet császárainak érezzük magunkat? Ha utóbbi, nem valószínű, hogy ez a cikk fog elindítani a változás útján. Előbbi két esetben van esély. Mert beláthatjuk, hogy a helyi kultúrában nem egy rapid, végigloholt barcelonai hétvégén fogunk találkozni, ahol ugyanazt esszük, amit itthon és ugyanazokat a fotókat készítjük el, mint mások. És kipihenni sem egy ilyen úton fogjuk magunkat. Azt itthon is megtehetjük egy erdei tanösvényen sétálva.
(Fotó: Unsplash)
A Talpalatnyi történetek blog szerzői, a hulladékmentes utazás hívei, Kocsis Dóra és Németh Edvárd ezért is döntött úgy, hogy hétvégi kirándulásra hazai helyszínt választanak, a szomszédos országokba és a kevésbé környezetszennyező vonattal utaznak, ha egy-két hetük van, s csak abban az esetben ülnek repülőre, ha két-három hónap áll rendelkezésükre. Ennek a fajta lassú utazásnak persze előfeltétele a rugalmas munkaidő vagy a szabadúszó lét, akárcsak a digitális nomád életmódnak, ahol egy laptop segítségével akár Indonéziából dolgozhatunk, s míg egy hátizsákból élünk hónapokig, a minimalizmust is magunkévá tehetjük.
A hulladékmentes utazást mindenesetre szabadság mennyiségtől függetlenül is alkalmazhatjuk, s tartsuk szem előtt azt is, hogy a szolgáltatás, amire pénzt adunk ki, milyen hatással van lokálisan és globálisan. Etikus-e a szemmel láthatóan elcsigázott indiai elefánt hátán pózolni? Nem lehet, hogy teljesen irreális több köbméter vizet elpancsolni az egzotikus sziget luxusszállodájában, miközben a helyieknek alig jut tiszta folyóvíz? És tényleg szükségem van arra az egyen vacakra, amit minden európai szuvenírboltban megtalálok, mikor valódi kézműves terméket is vehetek?
Szép dolog a carpe diem, de gondoljunk időnként a másnapra is. A járt utat pedig a járatlanért nyugodtan hagyjuk el. Lehet, hogy az kicsit porosabb és lassabb lesz, de egy kempingautóban körbecsavarogni Montenegrót vagy végigstoppolni Németországot, netán szimplán elmélyülni Vietnam szépségében sokkal nagyobb élmény lesz, mint Velencében zsúfolódni a Rialtón.
