A „pályázat” szó hallatán sokaknak egekbe ugrik a vérnyomása. Aki még nem nyert, annak azért; aki már nyert, annak meg azért. Aki pedig várakozik, annak garantált a hipertónia teljes gyógyszertári készlete. No, ebbe a cseppet sem irigyelt kategóriába tartozik alkalmi ismerősöm is, aki annak rendje és módja szerint pályázott.
Olvasta, megtetszett neki, utánanézett, érdeklődött, ajánlották, belevágott, nem kímélte a költségeket. Eredmény: elutasították. Ám barátunk edzett ember: újra nekiveselkedett. És most nyert! Sokat – kellő önrész mellett. Utófinanszírozással.
Pénzek ki, lelke ki, de megcsinálta. Elfogadták, átadták, tetszett, mindennek megfelelt. Immáron jogosan várta a pénz visszaáramlását. Nem jött. Aztán legalább visszacsörgedezését. Úgy sem jött.
Leveleket, telefonokat váltott. Fülük bojtját sem mozgatták Pályázaték.
A folytatásban szentségelés, átszervezés, költségek átcsoportosítása, racionalizálás, majd eladósodás.
A kivitelezendő kivitelezve, idegei „feszesek, mint húr, ha pattan”. Alkalmazottainak egy része kényszerszabadságon, más része a munkaügyi hivatalfolyosóján.
Éppen hat hónapja nem fizetnek – dühöngi, majd végső elkeseredésében kiszalad a száján: Szégyen és gyalázat, hogy a magyar állam jár az élen a becsapásban!
Ugyanis X úrnak (kérte cége és saját neve elhallgatását) az Állam az adósa…
Arra a kérdésemre, hogy miért nem írhatom meg névvel, adatokkal, reménységének utolsó leheletével válaszolt: talán még megkaphatja, ami jár…
2010 márciusa, Magyarország. A választások éve.
