A földtörténet nagy kihalási eseményeiről tartott előadást a Mindentudó ház előadássorozat szeptemberi alkalmán Futó János, Lóczy Lajos plakettel kitüntetett geológus.
A legkorábbi ilyen nagy kihalás a késő ordovícium időszakban, 450 millió évvel ezelőtt következett be. Nincs tudomásunk róla, hogy ekkor már létezett volna élet a szárazföldön, a tengerekben azonban virágzott; elsősorban a déli sarkvidéken található, több mai földrész (Dél-Amerika, Afrika, Antarktisz, Ausztrália, Arab-félsziget, India) által alkotott szuperkontinens, a Gondwana partjai közelében, a sekélyebb tengerben volt igazán sokszínű az élővilág. A levegő szén-dioxid tartalma jóval nagyobb volt a mainál – ezáltal a hőmérséklet is magasabb –, a korszak végén azonban jegesedés indult be, Gondwana jelentős része jég alá került – az ebből az időszakból származó gleccserek nyomait a világ több pontján is megtalálták, olyan ma meglepőnek tűnő helyeken is, mint a Szaharában vagy az Arab-félszigeten. Az eljegesedés a tengerszint radikális csökkenését okozhatta, ami miatt a sekély tengeri élőhelyek szárazra kerültek, megszűntek – az itt élő fajok jelentős része pedig nem volt képes a mélyebb vizekhez alkalmazkodni, így az élőlények családjainak jelentős része eltűnt. Jelentősen megritkultak a tengerekben addig rendkívül elterjedtnek számító háromkaréjú ősrákok, ahogy a brachiopodák, a kagylószerű héjban élő pörgekarúak fajai között is nagymértékű pusztulás következett be.
Graptoliták lenyomatai az ordovíciumból
370 millió évvel ezelőtt a devon korszak végén a tudomásunk szerint akkor élt élőlénycsoportok harmadát érintette a kihalási esemény – ez nagyjából ugyanaz a nagyságrend, mint amit később, a dinoszauruszok eltűnése idején tapasztalhattunk. A korábbi időszakok szén-dioxidban dús levegője kedvezett a növényzet elterjedésének, így mostanra a szárazföldön elterjedt az élet, megjelentek itt az első gerinces állatok is, de az élet igazán még mindig a sekély tengerekben volt sokszínű. A devon végi kihalási eseményt valószínűleg éppen a növényzet burjánzása okozhatta: a növények megkötötték a szén-dioxidot, ezáltal nőtt a levegő oxigén-szintje, csökkent az üvegházhatású gázok aránya, ami újabb lehűléshez vezetett (a devonban a mainál sokkal melegebb bolygó a korszak végén a mai hőmérsékletre hűlt le), és megismétlődött az ordovícium végén leírt folyamat. Eltűntek a rugosa és tabulata korallok, amelyek vázfelépítése alapvetően eltért a ma élő korallrendekétől. A nagy kihalás előtt komoly mennyiségben élhettek Gondwana partjainak közelében hatalmas korallzátonyokat alkotva. Teljesen kipusztultak az eurypteridák – két méternél is hosszabb, skorpiószerű tengeri ragadozók –, és jelentősen megritkultak az állkapocs nélküli halak, melyek kisszámú túlélő fajai közül alakult ki a ma is létező, ingola nevű élősködő.
Patrick Lynch művészi ábrázolása egy eurypterid fajról
A földi élet legnagyobb katasztrófája a perm és a triász időszakok határán, 251 millió éve történt, ismereteink szerint ekkor a fajok 95%-a tűnt el a Föld színéről, az élet csaknem teljesen megsemmisült a bolygón. Mi okozott ekkora pusztítást? Szibéria középső zónájában, a Bajkál-tó és a Jeges-tenger között hatalmas kiterjedésű, három kilométer vastag bazaltréteg húzódik, ami brutális vulkanikus tevékenység révén keletkezett a perm időszak végén. A légkörbe jutó por és vulkáni gőzök gyakorlatilag teljesen meggátolták, hogy a napfény eljusson a felszínre, ami a növényzet szinte totális megsemmisülését eredményezte. Napfény híján a felszín lehűlt, újabb jegesedés kezdődött, ami miatt a már korábban vázolt forgatókönyvek szerint eltűntek a sekély tengeri élőhelyek. A légkörbe került nagy mennyiségű szén-dioxid azonban hamarosan megfordította a folyamatot, és földtörténeti léptékben hirtelen komoly felmelegedés következett be, a jég elolvadt, a tengerszint megemelkedett, megsemmisítve a part menti élőhelyeket is. A gyors változásokhoz kevés faj volt képes alkalmazkodni, szinten teljesen elpusztult minden. A növényvilág nagyrészt megsemmisült, visszaszorultak a harasztok, zsurlók, páfrányfélék és teljesen új fajok jelentek meg és vették át és kerültek többségbe. Kihalt a rovarrendek fele.
Egy a perm végén kihalt óriás szitakötő-szerű Meganeura monyi megkövesedett lenyomata, a szárny-fesztávolsága a fél métert is meghaladta
A következő jelentős kihalási esemény a triász és a jura korszakok határán következett be, 200 millió évvel ezelőtt. Az akkori változásokat a kőzetlemezek mozgása okozta: a mai Észak-Amerika és Afrika távolodni kezdett egymástól, a kettő között megjelent és egyre szélesedett az Atlanti-óceán, a mozgás pedig folyamatos és intenzív vulkáni tevékenységgel járt, aminek következményeit fentebb már vázoltuk – és ami az élőlények rendjeinek mintegy harmadát eltüntette a Föld színéről. A vulkáni tevékenység egyébként a mai napig jellemző erre a területre.
Elérkeztünk a hozzánk időben legközelebb eső és a laikusok által is legismertebb katasztrófához, ami 66 millió évvel ezelőtt következett be, és ami a dinoszauruszok pusztulásához és az emlősök felemelkedéséhez vezetett. Ismereteink szerint a pusztulást egy a Yucatán-félszigeten becsapódott, több tíz kilométer átmérőjű meteorit okozhatta. A becsapódás következtében a légkör porral telítődött, elzárva a napfényt a földfelszíntől, ami önmagában is végzetes lett volna a növényzet számára, de emellett bolygószerte pusztító tűzvészek is tomboltak. Földtörténeti léptékben ezzel egyidőben egy másik katasztrófa is történt: ahogy India távolodott Afrikától, heves vulkanikus tevékenység jelentkezett a kőzetlemezek határán, ami vélhetően ráerősített a meteorit-becsapódás gyilkos hatásaira. A pusztulást mindig az újjászületés követte: a jura korszak túlélőiből fejlődött ki a ma ismert növény- és állatvilág.
Művészi ábrázolás a jura-végi meteroit-becsapódásról
Felmerül persze a kérdés, hogy mit hoz a jövő, és Futó János erre is igyekezett választ adni az előadásában, noha ez a jövőkép egyáltalán nem szívderítő. Rámutatott, hogy egy természetes melegedési fázisban járunk, az elmúlt húszezer évben 7 Celsius-fokkal emelkedett a bolygó átlagos hőmérséklete, az ipari forradalom óta azonban az emberi tevékenység jelentősen felgyorsította ezt az egyébként sem nekünk kedvező tendenciát. Az elmúlt húsz évben fél fokot emelkedett a bolygó hőmérséklete, pedig az előbb említett természetes melegedés ütemével számolva ekkora változáshoz átlagosan mintegy 1500 évre lett volna szükség.
Az erdőirtások következtében a kevesebb növényzet kevesebb szén-dioxidot tud megkötni a légkörből, ahová egyébként is egyre több, üvegház-hatást, tehát melegedést okozó gáz jut fel. Emiatt rohamosan olvad a jégtakaró, ami nagyméretű fehér felületként visszaverte a fényt – ezzel szemben a sötét víztömeg még több hőt nyel el, ami tovább gyorsítja a folyamatot. Eközben szinte folyamatosak a hatalmas kiterjedésű erdőtüzek a trópusokon és a tajgán, ami kormot juttat a légkörbe. A fajok eltűnéséhez hozzájárul a vadászatuk és az életterük jelentős visszaszorítása.
Erdőtűz a szibériai tajgán
A folyamatok ellenünk dolgoznak: az éghajlat egyre szárazabb lesz, az elérhető ivóvíz mennyisége csökkenni fog, e két tényező miatt nehezebb lesz elegendő élelmiszert termelni, miközben az emberiség népessége tovább növekszik, amit a Föld képtelen lesz eltartani. Futó János arra figyelmeztette hallgatóságát, hogy az utolsó pillanatban vagyunk, amikor még tehetünk valamit az életfeltételeink csökkenése ellen. Megjegyezte: az emberi faj eltűnése nem a fantázia szüleménye, pár százezer éve még négy emberfaj létezett egymással párhuzamosan, mostanra pedig három már eltűnt közülük. A földi életért persze valószínűleg nem kell aggódnunk, hiszen mint azt láthattuk, a perm időszak végén a fajok 95%-a kipusztult, az élővilág mégis újra talpra tudott állni. Lehet még szép új világ – de ha így folytatjuk, akkor annak már nem leszünk részei.
