Ugrás a kezdőoldalra Ugrás a tartalomhoz Ugrás a menüre

Amikor a virág és a némaság erősebb volt, mint a fegyverek

2021. december 6. 4:00
Minden évben megemlékezünk hősies tettükről, hogy mekkora bátorság volt az 1956-os forradalom leverése után kimenni az utcára és felemelt fejjel tüntetni, mégis csak akkor érthetjük meg igazán, ha személyesen halljuk a résztvevők beszámolóját. Hoffmann Lászlóné Kelemen Anna a veszprémi néma nőtüntetés egyik legfiatalabb résztvevője volt, helytállása pedig 65 év elteltével is lenyűgöző.

Hoffmann Lászlóné Kelemen Anna otthonának falait beborítják a családi fotók. Gyermekek, unokák, dédunokák mosolyognak ránk a képekről – egy 83 éves veszprémi dédnagymama életének boldog lenyomatai ezek. De ha fellapoznánk életének fotóalbumát, találnánk ott egy egészen más hangulatú fotográfiát is.

Ezen a képen az akkor 17 éves Kelemen Anna félelmet nem ismerő, tettre kész lányokkal és asszonyokkal körülvéve áll az egykori Bakony Presszó előtti téren 1956. december 6-án a szabadságharcban elesettekért és elhurcoltakért tartott veszprémi nőtüntetés idején. A tüntetések két nappal korábban Budapesten kezdődtek, majd több vidéki nagyvárosban, köztük Pécsett és Veszprémben folytatódtak, eredetileg egyébként férfiak felhívására, bár Hoffmanné Anna szerint valószínűleg egyébként is az utcára vonultak volna.

Fiatalok voltunk és lelkesek, azt gondoltuk, jót cselekszünk

A veszprémi nőtüntetés ötlete Kudelka Károlyné fejében született meg, aki Horváth Margittal és Stancsik Józsefnével együtt számos munkahelyet, hivatalt felkeresett. „Én akkoriban a Bakony Presszóban dolgoztam felszolgálóként; a főnökasszonyomnak szóltak telefonon, hogy lesz egy tüntetés, elengedne-e rá bennünket. Természetesen elengedett” – kezdi a visszaemlékezést Hoffmanné Anna. Ő mondhatni addigra már a szabadságharc ügye mellé állt: korábban egyetemista fiúk érkeztek hozzájuk, hogy segítsenek röpcédulákat ragasztani a Kossuth utcán, amelyet két kolléganőjével együtt boldogan meg is tettek, s ott volt akkor is, amikor Tóth Ubul leverte a vörös csillagot a Tűztorony tetejéről.

A december 6-i tüntetés az Óváros térről, a Tűztoronytól indult 1500-2000 fekete fejkendős asszony és fiatal lány részvételével, miközben a Himnusz hangjai szóltak. Mellettük férfiak sora a járdákon, így védték őket. Mást nem nagyon tehettek, hiszen míg abban bízhattak, hogy az asszonyok néma tüntetésével szemben esetleg elnézőbb lesz a hatalom, fordított esetben ez nem feltétlenül lett volna így. Mire a tömeg a presszóhoz ért, ahol Kelemen Annáék is becsatlakoztak, mégis tankokkal kellett szembenézniük. „Két tank jött szembe, az egyik a Hosszú utca, a másik a Bajcsy-Zsilinszky út felől, ami egyenesen ránk irányította a csövét. Én pont az első sorban álltam, a fényképészszövetkezetnél dolgozó Bihariné és a gépkocsivezető férje, Laci mellett, és egymást kérdeztük, hogy most mi lesz: lelőnek bennünket? Aztán gondoltam egyet, odamentem a tankhoz, a kezemben lévő szegfűt a csövébe dugtam és azt mondtam az orosz katonának: nekünk nincs fegyverünk. Virág van a kezünkben, ne bántsatok bennünket.” A bátor tett végül megállította az oroszokat, noha azt nem akadályozta meg, hogy a megszállók közül néhányan le ne köpködjék az asszonyokat, ráadásul a Kossuth utca végén, a Szarvas téri 48-as emlékműnél újabb tankkal kellett szembenézniük a tüntetőknek. „Ott egy egy egyetemista lány elszavalta a Nemzeti dalt, mi zászlóval a kezünkben álltunk és énekeltünk, mikor egy katona jött oda hozzám, hogy elvegye tőlem a zászlót. Én nem engedtem. De ő csak húzott magával, fel a tankra, a lábam már nem is érte a talajt. Két kolléganőm jött oda és húzott vissza” – meséli Hoffmanné Anna.

Bár ma már nyugodtan idézi fel a történteket, belegondolva, igencsak félelmetes pillanatok voltak ezek. Tizenhét éves lányként ő akkor mégsem félt. „Nem is tudom, mitől volt bennem akkora bátorság ott a tankoknál, de tényleg nem volt bennem semmi félelem. Mindkét alkalommal úgy mentem oda, hogy lesz ami lesz. Fiatalok voltunk és lelkesek, azt gondoltuk, jót cselekszünk, bennünket nem bánthat senki.”

Egy méterrel előttem ment el a golyó

Pedig a II. világháború utáni évek és a sztálinista rezsim elültethette volna benne a félelmet. Hoffmanné Anna még megélte 1945-öt, négyéves volt, amikor elveszítette édesanyját, édesapja és nagyanyja nevelte fel. Ötéves volt, amikor megjelentek falujukban a német katonák, bár azt mondja, ők rendesek voltak, krumplit és hagymát adtak nekik, amikor a családnak nem volt, és német dalokra tanították őt. Nem úgy az oroszok, akik mindent lesöpörtek a padlásról, szőröstül-bőröstül főzték meg az udvarról befogott csirkéket, és akik elől nagybátyja csendőr egyenruháját is el kellett ásni a földbe, nehogy baj legyen.

A kis herendi címer Hoffmanné Anna férjéé volt, amit mindig nagy becsben tartott és féltőn óvottA kis herendi címer Hoffmanné Anna férjéé volt, amit mindig nagy becsben tartott és féltőn óvott

És hiába a fiatalság lelkesítő ereje, 1956 forradalmi napjai, majd a megtorlás hetei is igen nehezek és zivatarosak voltak. Hoffmann Lászlóné Kelemen Anna még emlékszik, amikor a harcok után bement a Bakony Presszóba és azt látta, hogy a ruszkik az italraktárban található összes italt, konyakot és csokoládélikőrt feldúlták és kilocsolták a padlóra, hogy bokáig merülni lehetett benne. A forradalom napjaira, amikor nem volt nagyon mit enni, és a Dózsa téri ABC ablakát betörve jutottak csak hozzá a zsírhoz, hogy valamit tudjanak kenni a nehezen megszerzett kenyérre, amit aztán a Szigeti József utcai albérlete mellett lévő szomszéd ház pincéjében fogyasztottak el, ahova a várban zajló harcok elől menekültek.

Vagy amikor több százan várakoztak a kenyérgyár előtt, hogy a tűzszünet alatt gyorsan beszerezzék az ennivalót, s egy alkalommal, hiába kapta meg hamar a kenyeret egy ismerős péktől, a tűzszünet után tudott csak hazamenni, s ez kis híján az életébe került. „Hazafelé az Árpád utcában még leszóltam a nagybátyáméknak a pincébe, hogy vannak, élnek még? Sanyi bátyám csak annyit felelt: Te jó isten, hol voltál? Válaszoltam, hogy a kenyérnyárban. Mondta, siessek, mert vége a tűzszünetnek, a várban meg lőnek, ahonnan mindenhova ellátni. A Dózsa téren a boltíves kapunál még a nemzetőrök is intettek, hogy vége a tűzszünetnek, nem félek, hogy agyonlőnek? Mondtam, talán nem fognak, de azért sietek. Már a Pajta utcában voltam, amikor egy méterrel előttem ment el a golyó. Ha kettővel előbb lépek, eltalál. Akkor megijedtem, és futottam haza.”

Ma már számos kitüntetés őrzi a bátor tettetMa már számos kitüntetés őrzi a bátor tettet

Nehéz idők voltak azok, mondja Hoffmanné Anna, a harcokban elesettek látványa pedig szörnyű. „A rendőrkapitány felesége a szállodát vezette, volt egy 12 éves fiuk is. Amikor a házuk előtt mentünk el, láttuk, hogy egy ruszki tank csöve egyenesen az emeleti szobába nyúlik – bár addigra a rendőrkapitány állítólag már végzett a családjával és magával is. Később aztán egy nagy teherautóval szedték össze a holttesteket a hegyről, majd a régi posta alagsorában és a Napló szerkesztőségének pincéjébe hordták őket. Volt, akinek a keze, volt, akinek a lába hiányzott. Nagyon rossz érzés volt azt látni.”

Gyakoriak voltak az ellenőrzések, a megfigyelések is. „Tapogattak bennünket folyton, hogy nincs-e nálunk fegyver. Egyszer pedig, amikor a Hosszú utcán mentem haza a kenyérgyárból, a ruszki katonák megállítottak, hogy adjam oda nekik a kenyeremet. Nem akartam, hisz akkor mi marad nekem? De láttam rajtuk, hogy ki vannak éhezve, úgyhogy odaadtam. Cserébe kaptam tőlük egy karórát. Eltelt több mint hatvan év, már kijár a felhúzója, de még mindig működik, pedig soha nem volt órásnál” – idézi fel a történteket Hoffmanné Anna, rávilágítva egy kicsit arra is, hogy soha semmi nem fekete fehér, az „ellenség” soraiban is találhatunk emberséget, és köztük is lehetnek ártatlanok: az idevezényelt orosz kiskatonák egy része például nem is tudta, hogy Magyarországon van, azt hitték, Szuezbe mennek.

A hazaszeretet erősebb volt

A forradalom utáni megtorlások tükrében nem elítélendő, hogy sokan disszidáltak, mielőtt a hatalom utolérhette volna őket. Jó néhányan menekültek el Veszprémből is, s kezdetben Hoffmann Lászlóné Kelemen Anna családja is azt hitte, ő is így tett. „November 4-én hajnalban akartam hazamenni hozzájuk, amikor a nemzetőrök megállítottak, hogy ne menjek sehova, lángokban áll a Hungária, lezárták a vasútállomást is. Végül egy hónappal később jutottam haza, de kalandos úton. Varsányig még eljutottunk vonattal, onnan akartunk tovább menni Pápa felé, ott azonban tele volt az állomás ruszki katonákkal. Nem mertünk ottmaradni, úgyhogy gyalog indultunk el a sötét éjszakában, s hajnali három volt amikor hazaértem a családomhoz. Apám rendesen meg volt ijedve, mikor bekopogtam hozzájuk. Akkor már régóta nem találkoztunk, nem tudott rólam semmit, csak annyit hallott, hogy harcok voltak, és azt hitte, én is disszidáltam” – magyarázza.

Bár félelmetes idők kezdődtek akkor, amikor sok ismerőse börtönbe került, azt mondja, neki eszébe se jutott, hogy elhagyja Magyarországot. Ugyan nem is volt senki a közelében, aki arra biztatta volna, disszidáljon, valószínűleg ellenkező esetben sem tette volna, mert a család- és a hazaszeretete erősebb volt.

Több mint hatvan év elteltével is jár az orosz katonáktól kapott óraTöbb mint hatvan év elteltével is jár az orosz katonáktól kapott óra

Pedig a nőtüntetés után a hatalom őt is megkörnyékezte, s megpróbálta megfélemlíteni. „Emlékszem, éppen szaloncukrot készítettünk a szakszervezeti házban, amikor szólt az igazgatóm, hogy most jött a pártbizottságról és előfordulhat, hogy be fognak hívni a történtek miatt. Figyelmeztetett, ha így lesz, nehogy letagadjam, mert fénykép készült rólunk az Erzsébet szálló tetejéről. Mondjam azt, amit ő is, hogy fiatal vagyok, nem tudtam, mit csinálok. Akkor végül nem hívtak be, a főnökasszonyomat és a kolléganőmet viszont, akik elhúztak a katonától, elbocsájtották és áthelyezték a Bakony Művekbe segédmunkásnak. Már január volt, amikor aztán mégis megkerestek, hogy menjek be a rendőrségre Méder elvtárshoz. Megkért, hogy figyeljek oda, ki mit beszélsz a presszóban az asztaloknál. Mondtam, hogy nem vállalom, mert nekem nem ez a dolgom. Mire azt felelte, majd meglátom, mi lesz akkor. Engem azonban nem érdekelt. Háromszor hívtak még be, de soha nem sikerült megtörniük.”

Hoffmanné Anna azt mondja, többet nem próbálkoztak, s végül viszonylag nyugalomban tudta élni az életét. Huszonkét évesen megházasodott – igaz, férjét, miután ministráláskor lefülelték a kádárok, nem vették fel az egyetemre –, aztán megszülettek a gyerekek, jöttek, az unokák, ma már a dédunokák büszke dédnagymamája. Persze, a forradalomról, a történtekről nem lehetett, nem is nagyon mert beszélni. Csak a rendszerváltozás után, ami, ha bizonyos szempontból késve is történt, legalább megtörtént. Azóta szívesen mesél unokájának, s mindazoknak, akik kérdezik. S szerencsére egyre többen kérdezik, hiszen fontos, hogy az elődeink történeteit ne csak a történelemkönyvekből halljuk, amelyek olykor torzítanak, s amelyek sosem tudják olyan közelivé és érthető tenni azokat, mintha személyesen hallanánk a túlélőktől.

Bertalan Melinda
Kovács Bálint
további cikkek
Elkészült Magyarország legteljesebb állatvédelmi tananyaga, állatvédelmi képzéssorozat indult jogalkalmazóknak a Közös ügyünk az állatvédelem Alapítvány jóvoltából Elkészült Magyarország legteljesebb állatvédelmi tananyaga, állatvédelmi képzéssorozat indult jogalkalmazóknak a Közös ügyünk az állatvédelem Alapítvány jóvoltából Az alapítvány 2024 júniusától folyamatosan tölti fel honlapjára a jogalkalmazókat segítő, összesen több mint 1400 oldalas állatvédelmi információs kiadványait, amelyek bárki által térítésmentesen letölthetőek. tegnap 10:56 Kiosztották a Magyar Mozgókép Díjakat Kiosztották a Magyar Mozgókép Díjakat A Semmelweis kapta a legjobb játékfilmnek járó díjat, a legjobb rendező pedig annak alkotója, Koltai Lajos lett. Breier Ádám, a Lefkovicsék gyászolnak rendezője bizonyult a legjobb elsőfilmesnek, a Bolond Istók pedig a legjobb tévéfilmnek járó elismerést vihette haza a veszprémi Petőfi Színházban tartott szombat esti gálán. 2024. június 16. 15:05 „Még a beton is érzéki” - bemutatták a Kaláka filmet „Még a beton is érzéki” - bemutatták a Kaláka filmet A Magyar Mozgókép Fesztiválon mutatták be az ötvenöt éve alakult Kaláka együttesről szóló másfél órás dokumentumfilmet, noha az is kiderül belőle, nem szeretik, ha a Kaláka szócska után még az ’együttes’ is odakerül, hiszen a Kaláka önmagában is a közös munkára, a szórakozva dolgozásra utal. 2024. június 15. 21:45 Karácsony Gergely 41 szavazattal nyerte a főpolgármester-választást, mégis új választást akar Karácsony Gergely 41 szavazattal nyerte a főpolgármester-választást, mégis új választást akar A főpolgármester-választás érvénytelen szavazatainak ellenőrzése után Karácsony Gergely nyerte meg a választást 41 szavazattal - derült ki a Nemzeti Választási Bizottság (NVB) péntek esti ülésén. 2024. június 14. 20:49

A következő oldal tartalma a kiskorúakra káros lehet.

Ha korlátozná a korhatáros tartalmak elérését gépén, használjon szűrőprogramot!

Az oldal tartalma az Mttv. által rögzített besorolás szerint V. vagy VI. kategóriába tartozik.