A német parlament készülő rendelete szerint ősztől legfeljebb 19 Celsius fokra szabad felfűteni a középületeket a kórházak és a szociális intézmények kivételével, a tervek szerint pedig le kell állítani az épületek, műemlékek, szobrok, hidak díszkivilágítását is. Aki nem szeretne százezres gázszámlát, az itthon is kénytelen lesz lejjebb tekerni a termosztátot, ahogy a bevásárlókosarak felett is el kell gondolni, mi mehet bele az elszállt árak következtében. És a sort még lehetne folytatni.
S miközben a híreket olvasom, egyrészt elfog a szomorúság, mert tudom, hogy nagyon sokaknak lesz most igazán rossz – azoknak, akiknek eddig se volt nyakig tejföl az élet. De közben nem tudok nem arra gondolni, hogy bárcsak egy kicsit felocsúdna most az emberiség a saját maga által kiosztott pofon hatására.
Mert eddig bizony nagyon sokan baromi nagy kényelemben éltünk. Szívfájdalom nélkül dobtuk ki a kukába az ételt, ha másnaposan már nem fűlött hozzá a fogunk, vagy túl sokat harácsoltunk össze belőle bevásárláskor, tizenöt-húsz perc sétatávolságú úton kocsiba pattantunk, nehogy hazafelé három szatyrot kelljen cipelnünk a boltból, télen is konstans 23-25 fokon tartottuk a hőmérsékletet a szobában, mert ez mennyivel egyszerűbb, mintha fel kellett volna venni plusz egy pulóvert. Évente cseréltük a telefont, ötévente az autót. A folyamatos növekedést tűztük ki célul – persze fenntartható módon, mintha mindez nem lenne paradoxon –, mert papíron úgy lesz még több munkahely és még több bevétele mindenkinek (vagy egyeseknek). Csakhogy kezdjük egyre inkább kinőni a rendelkezésre álló teret – elvégre mi nem vagyunk olyan hajlékonyak, mint mint a macskák, hogy bármibe belepréseljük magunkat és idomulunk; mi széttörjük a kereteket. Aztán nézünk pöszén.
Mint most. Amikor nincs elég földgáz, benzin és cukor, amikor egekben az árak, mert az aszály épp a termést is legyilkolja. És mit teszünk? Másokat hibáztatunk, meg rohanunk a kútra, hogy a miénk legyen az utolsó csepp üzemanyag, és a saját felelősségünket a sztoriban be nem ismerjük. Mert abban, hogy idáig jutottunk, vastagon benne van a járvány meg a háború, de a saját mohóságunk és kényelemhajhászásunk is. És nemcsak a kiskirályoké meg a nagyoké, hanem a jó pár szinttel lejjebb lévő, de még mindig elég jól élőké is. (Még csak véletlenül sem az urizáló milliárdosokat akarom felmenteni, nagyon ideje lenne nekik is leszállni a sztratoszférából.)
Holott a kényelmünkért időnként komoly árat kell fizetnünk. Harmincöt fokban forrunk a dugóban, ahol egymás mögött állnak a lényegében tök üres, egyemberes autók, stresszelünk a zajszennyezéstől, szép lassan belefulladunk a szemetünkbe meg a porba, és a díszkivilágítástól már a csillagokat se látjuk.
Tényleg ennyire nem látjuk a fától az erdőt? Olyan nagyon nagy lemondás lenne egy kicsit is változtatni? Pedig nem kellene egetrengető dolgokra gondolni első körben. De most tényleg lenne értelme annak a 2013-as tanácsnak, ami anno csak mémmé válásra volt jó: „Ha elfogy az üzemanyaga, üljön át másik gépjárműbe!” Vagy inkább előbb. Meddig tartana összebeszélni pár barátnak vagy kollégának, hogy telekocsis módszerrel jussanak el a munkahelyre? Egyik nap az egyikével, másik nap a másikéval. Mindenki spórolna, és máris kisebb lenne a forgalom az utakon. Még a környezetnek is jót tenne – tripla bingó. De a tömegközlekedés sem olyan ördögtől való, buszozás vagy vonatozás közben legalább lehet énidőt tartani: olvasni, kreatív ötleteket gyártani, vagy csak a stresszt elengedve nézni ki a fejünkből. Ha az állatok fáznak, összebújnak – nekünk csak egy plusz réteget kellene felvenni, de kinek mi a szíve vágya… A közösségi megosztás működhetne a főzésnél, meg az egyéb eszközök használatánál is.
Persze, nem önmagában ezek a lépések fogják megoldani a világ problémáit. Lehet ezzel érvelni, meg azzal is, hogy kisemberek vagyunk mi az ostoba hatalmasakkal szemben, akiket ennyi nem fog meghatni. Végül is lehet így is gondolkodni. Csak attól, hogy a fejünket a homokba dugjuk, a fenekünket még ugyanúgy leégetheti a nap.