Korábban szokásunk volt, hogy minden nyaralásomról küldtem egy képeslapot – jobb években hosszú, kézzel írt levelet is – egy barátomnak. A digitalizáció aztán elsöpörte ezt a kis hóbortunkat, de idén valahogy újra szóba került egy “azok a régi szép idők” típusú beszélgetés során, és rögvest ígéretet tettem rá, hogy újra életre keltem a régi hagyományunkat.
Időközben persze nemcsak mi, hanem a világ is maga mögött hagyta a képeslapokat. Öt-hat évvel ezelőtt még bármelyik bazároshoz betérve többféle változat közül választhattam – gyanítom, hogy a barátomnak a teljes kollekció megvan már arról a helyről, ahova rendszeresen visszajárok. Ezúttal azonban egymás után tárták szét tanácstalanul kezeiket az eladók: ők bizony nem tartanak képeslapot. Nagy nehezen aztán rábukkantam egy helyre, ahol egy eldugott sarokban egy feltűnésmentes dobozban leledzett néhány darab.
Józan ésszel persze teljesen érthető, hogy a Messenger korában miért merültek a feledés homályába a postai úton napok alatt célba érő, személytelen képeket ábrázoló kártyák. A képeslap azonban olyan dolgokat tud, amiket az üzenetküldőben átdobott JPG fájlok nem: egyfelől kézzel fogható, tapintható; egy ideig nálam volt, aztán átkerül a címzetthez: közös tulajdonunk. A hátulján kézzel írt szöveg található, emojik és gifek nélkül: a legszemélyesebb dolog, amit betűkkel kezdhet az ember, hogy ő maga formálja meg őket. A Messenger-üzenet a pillanat szülötte: egy hét múlva már alig találjuk meg, hosszasan kell görgetni érte, míg a papírt kitűzhetjük a faliújságra, felmágnesezhetjük a hűtőre, és évek múltán is szem előtt lehet, ha úgy akarjuk.
Illusztráció: Becky Phan / Unsplash
A képeslapok olyanok, mint a fényképek – nem, nem a képfájlokra gondolok, hanem az igazi, kézzel fogható tárgyakra. Ezek még nem hazudták azt, hogy megörökítik a pillanatot: a nagyszüleink fotói még jó fél évszázaddal az elkészültük után is ott pihennek egy dobozban a fiókban – erősen kétlem, hogy a digitális képeink akár csak a felét túlélik ennek az időtartamnak. Ma naponta százával lőjük a fotókat, de hol lesznek ezek húsz év múlva? Nekem még vannak digitális fotóim húsz évvel ezelőttről: az akkori 640x480 pixeles felbontású képek, amik olyan csodálatosnak tűntek az egész asztalt elfoglaló dobozmonitoron, ma csak pixeles bélyegek, amik elférnek a kijelző sarkában. Az igazi, kézzel fogható fotó viszont akkora, amekkora, és akkor is megmarad, ha a technológiai fejlődés a digitális fájljainkat elavulttá teszi.
A hozzám hasonló bolondok valószínűleg annak is örülnek, hogy az elmúlt években reneszánszukat élik a polaroid fényképezőgépek. Képzeljék csak el, hogy az egész nyaralás alatt összesen tíz képet készíthetnek! Meg kell fontolni, melyik pillanatot akarják megörökíteni, a fotó olyan lesz, amilyen, nem lehet utólag retusálni. De legfőképpen: nem lehet megosztani Instagramon (persze lefotózhatják a telefonjukkal az elkészült polaroid képet, de az eredmény valószínűleg élvezhetetlen lesz). Képzeljék el, hogy az utazás után egy kávé mellett végiglapozgatják az elkészült albumot az ismerőseikkel, akik nem lájkokkal meg szívecskékkel reagálnak, hanem értelmes beszélgetések alakulnak ki az élményeikről!
Miközben a valóság kimegy a divatból, a kézzel fogható tárgyak helyét átveszik a virtuálisan létezők; az igazi, nyílt, őszinte emberi érintkezéseket pedig az erőfeszítést nem igénylő, olcsón megúszható lájkok és visszavonható üzenetek, egyre inkább azt érzem, hogy az igazi közösségimédia-felület az asztallap, amin valódi leveleket írhatunk papírra tintával, és amit körbeülhetünk, hogy megosszuk egymással a gondolatainkat.
