Hol van már az a rendszer, amiben kitanultunk egy szakmát, aztán nyugdíjas korunkig abban dolgoztunk, akár ugyanazon a munkahelyen? Ma életünk során akár 3-4 új szakmát is elsajátítunk, alkalmazottakból válunk vállalkozóvá, és a legfontosabb, amit meg kell tanulnunk, hogy hogyan alkalmazkodjunk a változásokhoz.
Ez persze egyáltalán nem egyszerű. Már csak azért sem, mert sokszor rá kell jönnünk, hogy az a fajta tudás, amire szükségünk van a változások bírásához, nem az iskolában szedhető fel, vagy mondjuk úgy, ott ritkán tanítják. Gyakran eleve úgy lépünk ki a munkaerőpiacra, hogy fogalmunk sincs a működéséről (tegyük hozzá, az is állandó változásban van), és ez baj.
A jó hír, hogy tanulni viszont rengeteg helyen és módon lehet. Például a BENT szakmai közösség által 2021 januárjában indított SwitchPro üzleti reggeliken, ahol a kapcsolódás mellett a munkában és az életben egyaránt hasznos tanácsokkal gazdagodhatunk. Szeptember 13-án például az INPUT programmal közösen szervezett eseményen Darabos Györgyi tanulásmódszertan tanácsadó és Tardi Hajnalka angol nyelvi oktató vezetésével zajlott izgalmas beszélgetés a változásokhoz való alkalmazkodásról és az élethosszig tartó tanulásról.
Rengeteg önbeteljesítő jóslattal élünk, teljesen feleslegesen
Itt hangzott el az a nagyon fontos gondolat is, miszerint a saját sikerességünk, az eredményeink nagyon sokszor a hozzáállásunkon múlnak.
Nagyon sokan úgy éljük az életünket, hogy a kudarcra negatív eseményként gondolunk, amit szégyellni kell, és éppen ezért, amikor egy helyzetben, például karrierváltás során ott van a lehetősége annak is, hogy elbukunk, inkább nem teszünk semmit. Hogy ne sérüljön az egónk, elkerüljük a fájdalmat, kudarckerülők leszünk – merthogy ugye eleve negatív előjelet tettünk a kudarc mellé, ahelyett hogy hasznos tapasztalatnak hívnánk. Ezzel viszont magunkat gyengítjük, hiszen az emberi elme úgy működik, hogy a negatív élményt sokkal hosszabb ideig tárolja, és ha ezek a negatív élmények berögzülnek, könnyen elhisszük, hogy tényleg csak ennyire vagyunk képesek, hogy minden bizonnyal minden lépésünk, ami a változtatást szolgálná, kudarcra van ítélve. És ez így is lesz, egészen addig, amíg nem huzalozzuk át a gondolkodásunk és válunk sikerkeresőkké, akik inkább nekimennek, mert úgy vélik, mindenképpen csak nyerhetnek, ha mást nem, hasznos tapasztalatot.
Nagyon fontos, hogy észrevegyük, rengeteg önbeteljesítő jóslattal éljük az életünk teljesen feleslegesen, amelyek energiát vesznek el tőlünk. Ehelyett inkább úgy kellene élnünk, hogy a szemünk a legjobbat vegye észre. Ahogy Darabos Györgyi fogalmazott: „Mindenkinek van egy saját mozija, és te döntöd el, milyen filmet nézel.”
Elavultak a fogalmaink a tanulásról
De mi köze van mindennek az iskolához és a tanuláshoz? Meglehetősen sok. Kezdjük ott, hogy az iskola sokszor melegágya a perfekcionizmusnak, ami elég rendesen predesztinál arra, hogy később kudarckerülők legyünk. Hiszen ha valami nem száz százalékosan jó, akkor az már negatívum.
Ráadásul ez a perfekcionizmus sokszor olyasmivel áll összefüggésben, aminek nem sok értelme van. Elavult ismereteket próbálnak a fejünkbe verni az iskolában a felejtés számára – elvégre is ki emlékszik a koszinusz függvény értelmére tíz évvel az érettségi után? Közben meg az alapján ítéljük meg a gyerekeket, hogy be tud-e magolni egy verset, vagy egyáltalán hajlandó-e bemagolni egy verset, és egy egytől ötig terjedő skálába passzírozzuk őket, amivel fél életére berakjuk egy dobozba. Holott nem vagyunk egyformák, máshogy észlelünk és értelmezünk dolgokat – és a problémák zöme épp ebből fakad, mert van, aki csak a konkrétumokra koncentrál, más meg elvontabb észlelésű és könnyebben olvas a sorok között –, de ez nem jelenti azt, hogy valaki jobb, más meg rosszabb.
Ezért is lenne nagy szükség személyközpontú tanításra, meg arra, hogy rájöjjünk, mennyire elavultak a fogalmaink a tanulásról, és hogy annak van a vertikális mellett egy horizontális oldala is, amely az élet minden területén jelentkezik. Tanulunk a kapcsolatainkban, a munkahelyünkön, a sarki fűszeresnél. És ezek legalább olyan fontosak, mint egy konkrét tananyag elsajátítása – ha nem fontosabbak.
Te kinek az idegen idejét éled?
Ebben azonban megint van egy jó – mármint abban, hogy a tanulásnak több vetülete van, és úgy is lehet tanulni, hogy közben jól érezzük magunkat, a tudás elsajátítása örömmé válik. Felnőttként szerencsére többnyire mi dönthetjük el, mit akarunk tanulni, ami sokkal nagyobb motivációt adhat. Azonban itt sem árt odafigyelni néhány dologra.
Először is felnőttként a tanulás valószínűleg már nem az életünk központi eleme lesz, mint gyerekkorunkban, hanem egy „mellékes” teendő. Hiszen közben pénzt kell keresni, akár a családdal foglalkozni. Nagyon fontos azonban, hogy miként kezeljük a személyes időtőkénket – azt a keretet, amiből a tanulásra is időt fordítunk. Rengetegszer csinálunk olyasmit, amit nem saját magunk miatt teszünk meg, hanem mások miatt – ezt hívják idegenek időnek. Egy ponton azonban át kell gondolni, hogy valóban muszáj annyi idegen időt elpazarolni az életünkből? Hiszen kötelességtudóként nem túl inspiráló élni, és adott esetben a társadalom hasznos tagjai sem ezzel leszünk.
Másrészt amikor felnőttkori tanulásra adjuk a fejünket, fontos megnézni azt is, hogy jók-e tanulási módszereink. Lehet, sok évig egy olyan metódust alkalmaztunk, ami esetünkben legalábbis nem túl hatékony. Ne feledjük, a siker = célkitűzés+tervezés+célelérés, és a tanulás megtanulására is időt kell fordítani, mert akkor leszünk igazán eredményesek. Érdemes több helyről és több formában tanulni, például könyvekből, blogokból, online, offline, csoportban és egyénileg is. Előbbi már csak azért is hasznos, mert a másik személy tükörként is szolgálhat, ráadásul az életben nagyon sokszor van szükség együttműködésre, így pedig mihamarabb megtanulhatjuk, amire Carl Rogers is felhívta a figyelmet: a másik ember nem a te határod, hanem a folytatásod. De azt se feledjük, hogy a tudást konstruáljuk is: valami aprócska dolgot már ismerünk, és ahhoz teszünk hozzá mindig valami többet. Attól azonban ne rettenjünk meg – vagy legalábbis ne ragadjunk bele a rettegésbe –, ha valami ismeretlennel találkozunk út közben és olyasmit kellene csinálnunk, amihez még nincs meg a tudásunk: lépni kell ilyenkor is egyet előre és majd alakul tovább minden.
