Október 16-ig bárki kényelmesen, online kitölteti a népszámlálási íveket, ezután pedig számlálóbiztosok keresik fel azokat a háztartásokat, ahonnan nem érkezett be semmi. Számos kérdésre kötelező válaszolni, van azonban néhány – ilyenek az egészségi állapotra, vallásra, nemzetiségre vonatkozóak –, amelyek önkéntes alapon tölthetők ki. Az érintett hatóságok gyakran hangsúlyozzák is a kommunikációjukban, hogy ezekre nem kötelező válaszolni. Azt már nem teszik hozzá, hogy például a nemzetiségek számára ez nem egy szimbolikus kérdés, hanem súlyos, pénzben és autonómiában mérhető következményei vannak.
Egyfelől a nemzetiségi önkormányzati választások szabályozása a népszámláláshoz köti, hogy mely településeken lehet választást kiírni: azokon, ahol legalább 25 fő az adott nemzetiséghez tartozónak vallotta magát a legutóbbi összeíráskor. A mostani nyilatkozat tehát a következő két önkormányzati választást is befolyásolja. Az olyan településeken, ahol korábban éppen hogy megvolt a szükséges létszám, a kérdés meg nem válaszolása oda is vezethet, hogy bár jelenleg még működik nemzetiségi önkormányzat, 2024-ben már nem írhatnak ki nemzetiségi választást. Az önkormányzatok megszűnése tragikus következményekkel jár: eltűnik az a hivatalos szervező erő, ami összefogja a település nemzetiségi életét, és elérhetetlenné válnak azok a források is, amelyekhez csak az önkormányzatok férhetnek hozzá.
A kérdés meg nem válaszolásának van egy talán még tragikusabb, bár kevésbé tetten érhető hatása is. A népszámlálási adatok jelentik az egyetlen hivatalos információt az adott nemzetiség létszámát illetően, így ezek teremtik meg a hivatkozási alapot akkor, amikor a nemzetiségek országos önkormányzatai lobbiznak a kormánynál akár anyagi támogatásért, akár valamilyen a nemzetiségek létezését megkönnyítő törvénymódosításért.
Persze tudom, több oka is lehet annak, hogy valaki, aki érintett, mégsem válaszolja meg a kérdést a népszámlálási íven. Az egyik ilyen ok a keserű tapasztalat, hiszen nem példa nélküli, hogy a magyar állam a történelem során visszaélt a népszámlálási adatokkal. A második világháborút követően a magyarországi németeket kiáltották ki bűnbaknak Németország agressziójáért. Az ekkor már jó két évszázada Magyarországon élő sváb családoktól elvették a házaikat, földjeiket, ingósságaik nagy részét, és az éppen kettészakadó Németországba deportálták őket. A névsort elsősorban az 1941-es népszámlálás alapján állították össze, az ekkor magukat német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallók maguk sem gondolták, miféle retorziókkal kell szembenézniük néhány évvel később. A Vertreibung, az Elűzetés emléke az itt maradottakban is mélyen él, több generáción át hordozzuk a sebet, és sokakat a mai napig óvatosságra késztet.
(Fotó: Blickpunkt német nemzetiségi fotóverseny, blickpunkt.hu, 2021)
A másik ok az asszimiláció: sokan akár már generációkkal korábban teljesen elszakadtak a nyelvüktől, kultúrájuktól, múltjuktól, és legfeljebb már csak nevükben kapcsolódnak az örökségükhöz. Van köztük, akiben fel sem merül, hogy egy nemzetiséghez tartozik, és van, aki ugyan tudatában van ennek, mégis elhessegeti a gondolatot. Számukra ez most az a pillanat, amikor elgondolkozhatnak rajta, hogy keressék-e a kapcsolatot a nemzetiségükkel, megismerjék-e azt a gazdag kultúrát, amit a Magyarországon hivatalosan elismert 13 nemzetiség bármelyike képvisel, és ami egykor az őseink mindennapi életének része volt. Sőt, maga volt az élet.
Az élet persze elmúlik, és eltűnnek az utolsó olyan idős emberek is, akik még nemzetiségi létben töltötték gyerekkoruk mindennapjait, akiknek még Magyarországon élve sem a magyar volt az anyanyelvük. Én magyarországi németként mégis azt látom, hogy van még remény. Felnőtt egy generáció, az ezredfordulón és azután születettek, akik már egészen más körülmények között szocializálódtak. Az átkosban évtizedeken át tiltott és veszélyes volt nyíltan felvállalni a nemzetiségünket, a mai fiatalok viszont egy olyan világba születtek, ahol szabadon utazhatnak, tanulhatnak nyelveket és az internet révén akár Magyarországon élve is mindennapi kapcsolatot ápolhatnak az anyaországukkal. Arányaiban többen jutnak el közülük a felsőoktatásba, válnak értelmiségivé, és mint ilyen definiálni akarják a saját identitásukat, amiért nem félnek a családjuk múltjába visszanyúlni.
Most azonban nem azért kampányolok, hogy hirtelen nézzen mindenki magába, és gondolkozzon el rajta, milyen családi történelmet és kulturális örökséget hagy figyelmen kívül.
Most azokhoz szólok, akik önmagukat valamely nemzetiséghez tartozónak gondolják, és talán nem aktívak, nem vesznek részt hagyományőrző egyesületek munkájában, talán nem is beszélik a nyelvet, de még tudják, honnan jöttek. Ahogy a vallási kérdésnél az egyházak számítanak azokra is, akik nem járnak templomba, talán nem is imádkoznak, de az identitásuknak mégiscsak része a hit; úgy a nemzetiségi kérdésnél sem az aktív elköteleződés, hanem az önmeghatározás a legfontosabb. Ez most az a pillanat, amikor igenis számít, és van tétje annak, hogy kiálljunk a múltunk, az örökségünk mellett, hogy aztán lehessen jövőnk is.
