Utoljára 2008-ban, a pénzügyi válság terjedése késztetett megszólalásra annyi neves közgazdászt, mint a most kibontakozó görög dráma. A legtöbben már a tragédiát is megelőlegezik, s a kilenc évvel ezelőtti argentin pezóválsággal látnak erős párhuzamot. 2001-ben ugyanis a valutája árfolyamát a végsőkig az amerikai dollárhoz rögzítő Argentína végül összesen 100 milliárd dollár államadósság kifizetését tagadta meg a külföldi hitelezők felé, s sokan az euró árfolyamát befolyásolni képtelen, de euróban eladósodott Görögország esetében is hasonló végkifejletet vizionálnak.
A szkeptikusoknak igaza van annyiban, hogy május 2.-án a görög kormány szinte lehetetlen feladatra vállalkozott az államadóssága egyharmadát kitevő, 110 milliárd eurós új kölcsönszerződés fejében. Eszerint a tavalyi 13,6-ról 2014-re 3 százalékra viszi le az államháztartás GDP-arányos hiányát, miközben a bruttó hazai termék másfélszeresét kitevő államadósság átütemezésére – értsd, visszafizetési határidejének kitolására – még csak nem is gondol. Mindezt úgy, hogy 2014-ig évente – szerény, 4 százalékos állampapír-kamatot feltételezve – a GDP 6 százalékát fordítja kamatfizetésre. Rövid fejszámolást követően ez annyit jelent, hogy a görög államnak 2014-re a GDP 3 százalékának megfelelő elsődleges – kamatfizetések nélkül értett – többletet (!) kell produkálnia – többnyire recessziós gazdasági környezetben, hogy a kamatfizetés utáni hiánya 3 százalékra csökkenhessen.
Erre a bűvészmutatványra még az Európa legalacsonyabb költségvetési hiányával rendelkező és mostanában „bezzeg gyerekként” aposztrofált Magyarország sem volt képes. A görög államcsőd tehát erősen benne van a pakliban. Az elemzők, s a szerző is azonban ennél valószínűbbnek tartja a görög államadósság elkerülhetetlen átütemezését, habár ezt az opciót az IMF-fel és az eurózóna országaival kötött kölcsönszerződés feltételei kifejezetten kizárják.
Magyarország számára több fontos tanulsággal is szolgál a görög eset. Először is meg kell őriznünk a költségvetés rendbetétele terén elért eredményeinket, mert az esetleges felpuhulást az állampapírpiaci befektetők (értsd a görögöket is hitelező külföldi bankok) még a korábbiaknál is kevésbé fogják tolerálni. A költségvetési hiányunk újbóli „elszállása” pedig ismét az egekbe tornászná a mára tolerálható szintekre süllyedt forint kamatlábat.
Másodszor, aktív európai résztvevőként támogatnunk kell az euróövezet intézményi reformját, hiszen mi is ide igyekszünk immár tíz éve, s nem szeretnénk a mostanihoz hasonló meglepetésekben részesülni (lásd Szlovákia reakcióját a rá eső 816 millió eurós kölcsön előteremtésére). Bármekkora történelmi tény volt ugyanis az eurózóna 1999-es létrehozása, a monetáris uniót megalkotói kizárólag normális üzletmenetre teremtették. Ezzel nyitva hagytak olyan életbevágó kérdéseket, hogy például ilyen akut helyzetben ki fizeti az össznemzeti pazarláson kapott tagországok megmentésének költségeit. Az eurózóna reformjának több forgatókönyve létezik, ezek közül nekünk alapvetően az alábbi két, működőképesnek tűnő alternatíva támogatását érdemes megfontolnunk.
A rövidtávú és politikailag könnyebb megoldás, amelyet Willem Buiter, a Citigroup vezető közgazdásza vetett fel, az egy 2 000 milliárd eurós Európai Valutaalap felállítása az egyértelmű amerikai befolyás alatt működő IMF mintájára, illetve azt kiváltandó. A valódi, hosszú távú, ám politikailag szinte megoldhatatlannak tűnő alternatíva a monetáris unió egyéb feltételeinek, úgymint a költségvetési politikák összehangolásának és az európai munkaerő-áramlás előtti akadályok teljes lebontásának gyors véghezvitele. Minden egyéb alternatíva – görögök vagy németek kilépése az eurózónából, görög államcsőd – a fentieknél csak rosszabb eredményre vezethet.
Izgatottan várjuk a dráma következő felvonását.
