Milyen út vezetett ahhoz, hogy végül a generációk összekapcsolásával kezdtél foglalkozni?
A gimnázium után nem igazán tudtam, mihez kezdjek, de nem az ötlettelenségtől, hanem a túl sok lehetőségtől nem láttam az utat. Óvónőnek is készültem, még a testnevelő edző is szóba került, végül Angliában kötöttem ki, ahol egy kisgyermekre vigyáztam. Kint már hallottam hasonló kezdeményezésekről, mint amit végül magam is megvalósítottam. Amikor hazajöttem, tájépítészetet kezdtem tanulni, de akkor hiányozni kezdett a szociális vonulat, valamint az, hogy másokon segítsek. Tanultam grafikusnak, lakberendezőnek, de ezen területeknél is előtört az érzés, hogy hiányoznak az emberek, akiken valamilyen formában segíthetnék. Az utam Franciaországba vezetett, ott szintén gyerekekre vigyáztam, s abban bíztam, közben letisztul bennem a „hogyan tovább”.
Végül mi volt az utolsó jel, hogy meg kell valósítani a tervet?
A nagyszüleim halála. Nagyon váratlanul mentek el, egészségesek voltak, fittek, tehát tényleg egyik pillanatról a másikra hagytak itt bennünket. Az egész család összetört, bennem pedig elindult egy rossz érzés: Miért nem töltöttem még több időt velük? Elképzelhető, hogy már csak utólag vádlom magam, mert valójában elég sokat voltunk együtt, de nem akartam, hogy másban is előtörjenek hasonló érzések. Rengeteget meséltek nekünk a nagyszülők, nyaranta pedig különösen sok időt voltunk együtt.
Ma mit mondanál a nagyszüleidnek, ha valami csoda folytán megszólíthatnád őket?
Hogy nagyon szeretem őket. De az sem kizárt, hogy a hosszú házasság titkáról is kifaggatnám őket. Azóta én is házas vagyok, és egy kisfiút nevelünk a férjemmel. Sajnos nem élhették meg, hogy gyerekem lett, Csanád ősszel lesz kettő éves.
Ha jól értem, nagyszüleid elvesztése hozta az UNOKA projektet?
Igen. A cél a fiatalok buzdítása volt, hogy több időt töltsenek nagyszüleikkel, mert sosem lehet tudni, hogy alakul. Elvégeztem egy kurzust, amit Fábián Sára, az Amigos a Gyermekekért Alapítvány vezetője tartott, így képbe kerültem azzal is, hogyan néz ki a háttér megalapozása. Sára már az első nap biztatott, hogy álljak neki és csináljam. Magamhoz vettem a kisfiamat, és bevittem a veszprémi idősek otthonába, majd nekik szegeztem a kérdést, mi lenne, ha mostantól gyakrabban jönnénk. Nagyon örültek, végül rendszert csináltunk a látogatásokból. Elkezdtem idősotthonokba szervezni zenés baba-mama foglalkozásokat, melyeken az idősek is részt vesznek. Azóta már Gödöllőn is elindult az UNOKA program, és idén októbertől Szegeden is megvalósulni látszik, és a terv az, hogy minden nagyobb városban megvalósuljon.
Milyen volt az első találkozásuk a kicsiknek és az időseknek?
Nagyon szépen sikerült. Amikor bementünk, rögtön körénk ült három idős hölgy, tárt karokkal és hatalmas mosollyal fogadtak bennünket. Olyan volt, mintha rokonai lennénk egymásnak. Volt egy különlegesen megható pillanat is, amikor a gondozók elmondták, hogy az az idős hölgy, aki az imént nagyokat mosolygott, valójában sosem ilyen derűs. Ekkor éreztem, működni fog.
Hogyan kell elképzelni a foglalkozást?
Van egy kis tornaterem, körben ülnek az otthon lakói, középen egy szőnyeg van. Főként demens, valamint neurokognitív zavarral küzdő idősek jönnek. Zenei képzettséggel rendelkező foglalkozásvezető vezeti az alkalmakat. Az arra nyitott piciket odaültetjük az idős nénihez, bácsihoz, szólnak a hangszerek, mondókázunk, vagy éppen olyan népdalokat énekelünk, amiket még a saját gyerekeiknek tanítottak. Közösen játszunk, egyszóval jól érezzük magunkat. A lelki jólét pedig a fizikai állapotra is kihat.
Jól sejtem, hogy ez nem csupán az időseknek, de a piciknek is jót tesz?
A saját kisfiamról biztonsággal tudok nyilatkozni, ő, ha ma meglát egy idős embert, azt hiszi, hogy rögtön családtag, függetlenül attól, hogy a boltban vagy éppen az utcán sétálunk. Nem tudok vele végigmenni egy bevásárló központban anélkül, hogy ne ismerkednénk meg minden időssel. Egyébként fontos elmondanom, hogy a foglalkozások során semmit sem erőltetünk. Ha egy kicsi nem akar odamenni az időshöz, nem kell. A végén mindig nagy játék van, ott már mindenki felszabadultan labdázik…
Külföldön egy kezdeményezés során árvaházak kisgyermekeit viszik be az idősek otthonába. Így a kicsik nagyszülőket kapnak, az idősek pedig unokákat. Mit gondolsz, nálunk is hasonló az irány? Milyen terveid vannak?
Az egyik terv, hogy ősztől az egyetemistákat is bevonjam az önkénteskedésbe, akik beszélgetésekkel, társasjátékozással folyhatnának bele az idősek életébe. Emellett pedig hosszú távú cél, hogy napi szinten legyen része az idős és fiatal egymás életének, ennek érdekében szeretném ha egyszer egy idősek otthonában nyílna bölcsőde. Már folynak a tárgyalások, a helyszín Balatonfüred lenne, és olyan tíz kisgyermek nevelésére lenne alkalmas az egyébként magán bölcsőde. Ez a jövő zenéje, de nagyon pozitív és lelkes vagyok.
Ha az ember idősek otthonában dolgozik, sajnos a szokásosnál többet találkozik a halállal. Mi a helyzet a kicsikkel? Hogyan tudják feldolgozni, megérteni az élet legfájdalmasabb velejáróját?
Jogos a felvetés, de azt gondolom, ezzel nincs baj. A halál témaköre teljes mértékben tabusítva van, épp itt az ideje, hogy ezen is változtassunk, persze szakemberek bevonásával. Ez egy külön küldetés, de azt gondolom, megéri a fáradságot.
A cikk az Ecoport magazin 2022/3. számában jelent meg.
Fotók: Egyed Melinda
