Barnai Brigittával pár hete készítettünk interjút az Ecoport magazin decemberben megjelenő lapszámához. A Congregatio Jesu női szerzetesrend tagja már akkor is nagy küzdelmet folytatott betegségével, miközben végig hitt a csodában. Barnai Brigitta november 25-én a mennyországba költözött. Emléke és kivételes élettörténete előtt tisztelegve ezért még az Ecoport magazin megjelenése előtt bemutatjuk az interjú azon részét, ahol Barnai Brigitta a lelkének vívódásairól, a reményről és szabadságról beszélt.
Barnai Brigitta 1999. július 31-én öltötte magára a szerzetesi ruhát, majd nyolc évvel később, 2007. április 27-én tett örökfogadalmat.
Brigitta nővér mondatai közt többször felmerült egy fogalom a szerzetesi léttel kapcsolatban: szabadság. Holott világi szemszögből ez az Istennek áldozott élet koránt sem illeszkedik ahhoz, amit az átlagembereknek szabadnak gondolnának.
„Amikor szabadon hozunk egy döntést, akkor belül szabadok vagyunk. Ez a belső szabadság nekem azt jelenti, hogy szabadnak lenni arra, amit én választok, amiről én döntök. Nyilván a szerzetesi életben vannak korlátok, határok. Én ezt úgy szoktam megfogalmazni, hogy a korlátok azért vannak, hogy megtartsanak azon az úton, amit választottam. Tehát valójában a szabadságot szolgálják.”
Brigitta nővér 2018 óta él Veszprémben, és tevékenykedik ebben a szellemben társával, Zsuzsa nővérrel. Jelenleg ketten építik a Congregatio Jesu közösségét, holott az angolkisasszonyok neve egybeforrt jóval régebben a város történelmével. Ez nem meglepő, hiszen 1860 óta vannak jelen Veszprémben, ekkor hívta be őket Ranolder János megyéspüspök ugyancsak oktatási célból. Iskolájuk is volt Veszprémben, a mai Szilágyi Keresztény Iskola elődjét vezették ezek a nővérek. A XX. század közepén a szocializmusban, ahogy az összes szerzetesrendet az országban, az angolkisasszonyokat is ellehetetlenítették. Az iskolát államosították, a nővérek pedig szétszóródtak, de többen közülük a környéken maradtak, ahol az állami törvények illegalitásában folytatták közösségépítő munkájukat. A rendszerváltás után aztán ismét megjelentek Veszprémben, de a visszatelepült apácák idősebbek voltak és létszámuk is megcsappant. Az utolsó nővér 2012-es idősek otthonába vonulása után hat évet kellett várni, hogy Brigitta és Zsuzsanna megérkezzen Veszprémbe, velük együtt pedig az angolkisasszonyok szellemisége is visszatérjen.
„Az ilyen missziók egy szerzetes életében egyfajta lelki krízisként is megjelennek. Hiszen ott kell hagyni a nagyobb közösségünket, azt a képet, ami a szerzetessé váláskor volt előttünk. Én azt szoktam mondani, hogy az igazi krisztusi mintát követjük. Azt, ahogy Krisztus is kettesével küldte el a tanítványokat, akik városról városra jártak. Mi nem járunk városról városra, de az is jelképes, hogy egy családi házban élünk az emberek között. Ilyen formában is lehet apostolkodni. Én a szerzetesség jövőjét ebben látom.”
Brigitta és Zsuzsanna nővérek egyébként nem csak a Fenyves utcai házukban szerveznek lelki gyakorlatokat és foglalkozásokat. A Szilágyi és a Lovassy iskolákba is visszatértek a gyerekek közé újra felépíteni azt a lelki közösséget, ami korábban már jelen volt a városban. És nem csak a közösségükben hallatni magukról, hanem, ahogy Ward Mária is tette, hangosan, a város életében szeretnének jelen lenni.
Brigitta nővér mindennapjait is ez töltötte ki sokáig, az utóbbi időben azonban egy teljesen másik helyzetben kell helyt állnia, immáron nem csak az általa épített közösségben, hanem a saját istenkapcsolatában is.
Az orvosok ugyanis daganatos megbetegedést diagnosztizáltak nála, ami mostanra több áttéttel is kínozza Brigitta nővér szervezetét és teszi próbára hitét. Az orvosok már elengedték a kezét, ő viszont még hisz a csodákban, mindezt olyan egyszerű nyugalommal mesélte, mintha a kert végében folyó Séd vízhozama lenne csak a téma.
„A kórházban töltött időm alatt rájöttem, hogy nagyon sok ember csupán arra vágyik, hogy meghallgassák, hogy legyen, akinek elmondja a gondjait. Hogyha őszintén meg tudunk hallgatni valakit, és nem ötletelünk, nem tanácsokat adunk, hanem próbálunk jelen lenni számára és visszatükrözni, hogy ő miről beszél, hogy ő mire vágyik, hogy ő mit szeretne, ezen keresztül el tudjuk juttatni ahhoz, amit keres, és nagyon sokszor ott tényleg megmutatkozik a következő lépés. Ilyenkor az az ember is megsejti Isten tanítását, aki egyébként nem gyakorló hívő. Azt szoktam mondani, hogy én csak elültetem a kicsi magot, ami vagy kisarjad, vagy nem, pont, mint a természetben. De, ha megfogan és elkezd növekedni, és ezáltal teljesebb lehet a másik embernek az élete, akkor nyertünk.”
Miközben Brigitta nővér önkéntelenül is az iskolákból a kórházi szobákba helyezte át apostoli tevékenységét, és próbál segíteni másoknak az Istenhez vezető út megtalálásában, saját magában is újra fel kell tennie a kérdéseit az Úrhoz, miért kapta ezeket a megpróbáltatásokat az életében?
„Feltettem neki a kérdést, és felteszem folyamatosan, hogy miért, Uram, miért pont én? És nincsenek válaszok, legalábbis nem olyan válaszok, amik egyértelműek és érthetők. Én úgy fogalmazom meg, hogy a válaszokat tulajdonképpen három éve élem. Tehát amióta betegségben élek. A válaszok ott vannak a csodálatos emberi találkozásokban, amik nem lettek volna, ha nem betegszem meg. De abban is látom a válaszokat, hogy emiatt a fordulat miatt az életemben újra fel kellett építenem a hitemet.
Ha nem kapunk válaszokat, főleg a mai világban azonnal, itt és most, akkor sokszor úgy érezzük, hogy itt a vége, nincs tovább. Kikopott a világból az, hogy türelmesen várjunk. Én csak teszem a dolgom, vannak kérdéseim, amire látszólag nincs válasz. Ilyenkor eszembe jut mindig, hogy élj a kérdéseidben, és egy nap a válaszaidban fogsz élni. És nekem ezek a válaszaim. Hogy megfordult az életem, hogy újra kellett strukturálni az életemet. Hogy fel kellett újra építenem a hitemet. Ezek valahol mind válaszok, de azért nyilván mégis ott van az a hiányérzet, hogy Uram, akkor miért nem gyógyítasz meg?”
Brigitta nővér mégsem búcsúzik senkitől. Egy jezsuita pap példájával állt elő, akit sakkozás közben megkérdeztek, mit tenne, ha megtudná, hogy 10 perc van hátra az életéből? Azt mondta, sakkozna tovább. Ő is teszi a dolgát, ha meglátogatják, szívesen fogadja a vendégeket, ahová pedig tud, elmegy személyesen, habár a betegség miatt már nagy fájdalmai vannak a lábában is, ezért is helyezkedett egy kényelmesebb pózba az interjú elején.
„Lehet, hogy ma lefekszünk, és holnap reggel nem ébredünk fel. Ezt senki nem tudhatja. Nem éljük ilyen tudatosan az életünket, mert annyira evidens minden, mint ahogy levegőt veszünk, ahogy telnek a napok egymás után, ahogy csináljuk a dolgunkat. És akkor Isten egyszer csak azt mondja, hogy stop! Legyen az egy betegség, legyen az egy baleset, legyen az valami, ami aztán valahogy mégis arra az útra terel bennünket, amin már tudatosabban éljük az életünket. Ahol megértjük, hogy nem evidens az sem, hogy lélegzünk. Minden ajándék, az életünk is az. Az csak a fizikai része, hogy megszülettünk, de honnan ered a lelki része? Honnan van a lélek? Senki nem tudja, titok. És tulajdonképpen az a jó, hogy az életünknek vannak ilyen nagy titkai. Az élet is egy nagy titok, és a halál is egy nagyon nagy titok.”
