A Jutas-lakótelep, vagy, ahogy a veszprémi köznyelvben emlegetik, a Haszkovó a megyeszékhely legnépesebb lakótelepe, ha kiválna, a megye egyik legnagyobb városa lenne. A szocializmusban felépült betondzsungel sokáig az egyszerű munkásosztály otthona volt, aztán a rendszerváltásnak köszönhetően, na meg persze az új beköltözőknek, ez az ismérve másodlagos lett és egyre inkább megjelentek a panelházak között azok az emberek és az ő megoldásaik, akik itt hoztak létre valami különleges értéket, ami bőven túlmutat a lakótelep tömbházain.
Lukácsné Anikó pontosan ilyen. Pedig a veszprémi cukrász 30 éven át csupán alkalmazottként dolgozott, persze ez nem hátráltatta abban, hogy tökéletesítse receptjeit a különböző édes és sós sütemények és torták területén. A konyhában való alkotás – mert a cukrászatot nyugodtan lehet egy már-már művészi alkotófolyamatként említeni – mindig is közel állt a szívéhez. Mégis, egy fiatalon megfogalmazódott és beteljesületlen álom mindvégig ott motoszkált legbelül.
Hogy mikor jön el az idő egy ember életében, hogy belevágjon az ilyen álmok megvalósításába, arra Anikónak nincs egyértelmű válasza. Saját elmondása szerint egyszer úgy ébredt fel, hogy belevág abba, ami eddig csak a gondolataiban élt, és megcsinálja saját üzletét. Spórolt, pályázott, ha pedig kellett, akkor saját kezűleg, valamint családtagjai segítségével festette ki és alakította a saját ízlése szerint birodalmát. Mindez egy tízemeletes társasház földszinti üzlethelyiségében történt, itt találta meg azt a helyet, ami álmai beteljesüléséhez kellett, a Veszprémi rétesház leendő helyét. Ironikus, de ez az üzlethelyiség előtte a lakótelep egyik ikonikus presszójaként működött a maga törzsközönségével. Anikó rétesházában ilyen szempontból szintén kialakult egy stabil vevőkör, igaz, teljesen más célból térnek be a vendégek hozzá, mint az üzlethelyiség korábbi közönsége: egyszerűen a rétesekért.
Azért a süteményért, ami elválaszthatatlan a tradicionális magyar gasztronómiától. Lényege pedig egyszerű, csak fogni kell a kinyújtott tésztát, megtölteni ízlés szerint, felcsavarni és a sütőben eltöltött kellő idő után már lehet is enni, kézzel, villával, kanállal, ki hogy szereti. Gondolná a laikus ember, amíg Anikó fel nem villant néhány részletet egyik titkából. Ez pedig nem más, a saját réteseinek receptje, ami nem sokban különbözik a szakácskönyvek alapreceptjeitől, mégsem mindegy – és ezt csak Anikó tudja –, hogy milyen langyos víz kell hozzá, milyen zsiradék kerüljön bele, meddig kell pihentetni, milyen mozdulatokkal kell lebegtetni a tésztát és pontosan hány percet kell sütőben eltöltenie. Ezt a tudást Anikó azt mondja, megtartja magának, viszont így is rengeteg újdonsággal, új ízkombinációkkal találkozhatnak a vásárlói. A kulcsszó pedig a kombináció, ugyanis a Veszprémi rétesház egyik kuriózuma a különböző töltelékek harmóniája, amivel folyamatosan kísérletezik Anikó. Így született meg például a barackos-túrós, a szilvás-meggyes, a túrós-csokoládés, de ezeknél is formabontóbb a krumplis-szalonnás rétes. Körülbelül egy tucat verzió készül rendszeresen a lakótelepi üzlet hátsó részében, ahol ugyancsak Anikó áll a munkapult mögött, és kézzel gyúrja, lebegteti, tölti a rétestésztákat a nagymamáktól látott abroszon. „Mirelittermék még nem került a konyhába, és nem is tervezem” – mondja. Ha pedig betér egy vevő, akkor a pult és nyújtóasztal között ingázik, hiszen egyik munkafolyamatban sem eshet csorba.
Ez Anikó másik titka, a maximalizmus, amivel a feladatai elé néz. Általában hajnali három órakor ébred, hogy a reggeli nyitásra már kész legyen az első adag, de van olyan is, amikor esküvőre készül és torta- valamint sütemény megrendeléseket kell teljesítenie, hogy már fél egykor is bent van a konyhában és nem megy haza addig, amíg az aznapra eltervezett feladatokkal nem végzett. Itt a titok nyitja nem egy ügyes konyhai trükk, hanem az az elhivatottság és alázat, ami Anikóban megvan, és ami olyan energiákat mozgat meg benne, amelyekről eddig ő sem tudott.
„A munka valóban képes nemesíteni, pláne, ha le tudunk tenni az asztalra valami kézzelfogható terméket, amit szeretnek az emberek” – vallja, és ezt igyekszik átadni tanítványainak is. Ő maga nem emlékszik arra, hogy bármilyen rendelést is visszamondott volna saját korlátai miatt, legfeljebb a sütő és a hűtőszekrény korlátozott kapacitása miatt volt kénytelen erre.
A vevőkör, akik az egész városból érkeznek, pedig már jól ismerik ezt a mentalitást. Azt, amikor valaki a hobbijaként tekint a munkájára, miközben nem tud és nem is akar szabadulni maximalizmusától. Legyen szó egy díjazott cukrászatról, vagy egy egyszerű lakótelepi rétesházról, a titok nyitja valószínűleg ugyanaz a kulcs.
A cikk az Ecoport magazin 2022/4. számában jelent meg.
