Hirschl János az alapítvány elnöke és a csapat szolgálatvezetője két fekete labradorral érkezett meg az interjúra. Ez – hogy a kutyák gazdájukkal együtt jönnek-mennek – nem csupán az interjú kedvéért történt így. Folyamatosan együtt mozognak, ha pedig riasztást kapnak egy eltűnt személyről, azonnal el tudnak indulni a keresésére.
De miért nem éppen Törökországban vannak? – merül fel egyből a kérdés, János pedig elmondta magyarázatul, hogy ők elsősorban keresőkutyákkal dolgoznak, olyan ebekkel, akiket kifejezetten a helyi, azaz Veszprém megyei környezeti adottságra képeztek ki: hogy a Bakony sűrű erdeiben, mezőkön is jól elboldoguljanak, és megtalálják azt az embert, aki eltűnt. Tehát nem a romok alatt kutatnak.
Hogy ez a gyakorlatban mit jelent, az János elmondása szerint nem is különbözik sokban attól, amit a filmekben látunk. Ha kapnak egy segélyhívást egy ember eltűnéséről, ők azonnal elkezdik a felkészülést a kutatásra. János telefonja a nap 24 órájában megcsörrenhet, ekkor azonnal felveszik az adatokat, a csapat koordinátora értesíti a szolgálat többi tagját, valamint további önkénteseiket, János pedig már el is indul oda, ahol utoljára látták az eltűnt személyt.
Ezután a kutyával szagmintát vetetnek a keresett személy valamelyik személyes tárgyáról, leginkább ruhadarabjáról, majd megindul a keresés, amihez már önkéntesek és a hivatalos hatóságok is csatlakoznak. Ha nem lenne a kutya, akkor a szélrózsa bármelyik irányába elindulhatnának, így viszont a szag alapján a kutya tudja, hogy melyik a helyes út az elveszett személy megtalálásához.
A Kutató-Mentő Szolgálatnak – akik 11-en vannak és ugyanennyi kutyával dolgoznak – azon kívül, hogy kutyáik szaglása révén olyan „eszköz” áll a rendelkezésükre, ami nem helyettesíthető semmilyen műszerrel, a csapatban műszaki mentők is vannak, akik speciális hordággyal, vagy adott esetben alpin-technikával olyan helyekre is el tudnak jutni, ahová a hivatásos mentők nem. „A kutyák keresnek, az emberek mentenek” – így foglalta össze legegyszerűbben János a saját tevékenységüket.
De térjünk vissza a kutyákhoz! Vajon bármelyik alkalmas arra, hogy keresőnek képezzék ki? János elmondása szerint nem, viszont ez nem feltétlenül fajtaadottság kérdése. Habár a legtöbb keresőkutya a juhászkutyák közül kerül ki – retrieverek, labradorok, belga juhászok, border collie-k – lényegében a tréner személye a fontos, aki ki tudja választani, hogy melyik kutya alkalmas erre a feladatra, és már a kutya négyhetes korától elkezdi a kiképzését.
Amikor kiskutyák születnek, ők azokat keresik, akik a többieknél úgymond kajlábbak, játékosabbak. Őket megtartják keresőkutyáknak és elkezdik a képzésüket, a többiek kerülnek a családokhoz, meséli János. Ez némileg furcsán hangozhat addig, amíg János nem magyarázza el, hogy pont erre a játékosságra van szükségük, hiszen amikor az állat elindul valakinek a keresésére, ő azt játéknak fogja fel. Amikor pedig egész nap egy erdőben kell követni a szagot, akkor fontos, hogy legyen kellő energia és motiváció benne.
A kutyáknak fogalmuk sincs arról, hogy az, amit csinálnak, emberéleteket menthet meg, ők csupán egy jutalomfalatért, vagy János labradorjai esetében egy teniszlabdáért teszik mindezt, játékból.
Ezeket a kutyákat körülbelül három évig képzik, majd egy nemzetközileg meghatározott vizsgarendszerben kell bizonyítaniuk rátermettségüket. Ezután jöhet csak az első éles bevetés, a kutya szempontjából viszont ez egy újabb játék, ahol meg kell találnia egy szagminta forrását.
Hogy mekkora hatékonysággal tudnak dolgozni, abban nagy szerepe van az időfaktornak – folytatja János –, hogy mielőbb elindulhasson a keresés. A kutyák helyzetét persze nehezítheti az időjárás is: az eső, a köd, de a forró meleg is. Ők mindenesetre nem adják fel a keresést; volt, akit két nap kutatás után sikerült élve megtalálniuk.
Ilyenkor a kutyák megkapják a várva várt jutalmukat, Jánosék legnagyobb elismerése pedig az – ahogy ő fogalmaz –, ha őszintén megköszönik nekik a munkájukat.
Képek: Veszprém Megyei Kutató-Mentő Szolgálat Alapítvány
Az interjú visszahallgatható a Méz Rádió csatornáján is.
