Pontosan hogyan jött a színészet mellé az énekesi karrier?
A pályám elején – lévén, hogy prózai szakon végeztem – csak prózai szerepeket játszottam. Úgynevezett drámai hősnő műfajába soroltak, kivétel nélkül drámai szerepeket kaptam. Elkerültek a vígjátékok, de a zenés műfajok is. Utóbbi kifejezetten távol állt tőlem. Végül Dés László – máig tisztázatlan okokból – megkeresett, hogy szeretne egy lemezre való dalt írni, és örülne, ha nem énekes, hanem színésznő énekelné el azokat, egészen konkrétan: jómagam. Nagyon csodálkoztam, hogy éppen én.
Miért lepte meg ennyire? Nem hitt magában?
Nem erről van szó. Dés abból indult ki, amit a színpadon látott tőlem, de az éneklésemről nem volt benyomása. Végül elkészült az Átutazó című lemez, amelyben kisebb történetek, élethelyzetek jelennek meg. Bereményi Géza felel a szövegért, aki zseniális történeteket ír. Dés tisztában volt azzal, hogy szorgalmas vagyok, a felkérése után rögtön két énektanárhoz kezdtem el járni: egy klasszikus- és egy jazz énekesnőhöz. Nagyon erős együttlét, igazi alkotómunka eredménye az a lemez. Géza az a fajta író, aki ha meghall egy dallamot, rögtön ír rá szöveget. Végül az Átutazó lemeznek hatalmas sikere lett, senki sem számított rá.
A munkafolyamat közben nem érzi az ember, hogy sikeres lesz?
Nem, vagy legalábbis a magamfajta művészember soha. Amikor benne vagyok egy folyamatban, egyébként sem azzal foglalkozom, hogy sikeres lesz-e. Én olyan vagyok – és beszélek itt kicsit Bereményi és Dés nevében is –, akinek az első számú szándéka, hogy mondjon valamit. Soha nem a sikerhajhászás lebeg a szemünk előtt. Imádtunk együtt dolgozni, megszerettük a dalokat, de nem sejtettük, hogy ilyen sikeres lesz a lemez. Akkoriban a legtöbb slágerlistát vezettük, erre pedig gondolni se mertünk.
Akkor miért kellett várni harminc évet a következő lemezre?
Nem akartuk meglovagolni a váratlanul ért sikert, nem lett volna elegáns. Ebből is látszik, hogy mi nem azért csináltuk. Azt tettük, amire a tehetségünk és a képességeink predesztináltak minket. Sokan megkerestek, hogy készítsünk újabb lemezt, de én azt mondtam, csak akkor csináljunk másodikat, ha a körülmények ugyanúgy adottak lesznek. Korábban épp minden csillag jól állt, önfeledt munka volt. Úgy hittem, az élet egyszeri ajándéka az Átutazó, végül mégis jött a második lemez. Fontos, hogy a szóban forgó veszprémi koncertsorozat csak részben a Majdnem valaki című lemez anyagát tartalmazza, mert azóta új dalok is készülnek. Ez persze meglepetés.
Tudok titkot tartani…
Illetve lesz Cseh Tamás dal is, hiszen Hrutkával egy Cseh Tamás esten indult a szakmai kapcsolatunk.
Bereményi Gézáról többször nyilatkozta: mindenféle külön beszélgetés nélkül is remekül látta Önt, vagyis nagyon találó szövegeket írt Önnek. Sosem volt ijesztő Bereményi rendkívüli tisztán látása? Hogy nem tud elbújni a szerep mögé?
Kicsit sem ijesztő, hogy mélyen látja a lelkemet Bereményi, inkább izgalmas, hiszen mégis csak van bennem egy jó adag exhibicionizmus. Ugyanakkor sosem akartam szerepek mögé bújni: sokan sokféleképpen közelítenek meg bizonyos szerepeket, nálam a szerep arra vár, hogy kitöltsem. A testemmel, az indultommal, az érzéseimmel, a hangommal, a gesztusaimmal. És természetesen egészen más, amikor egy önálló esten állok szemben a nézőkkel Udvaros Dorottyaként, mint amikor Csehov egyik hőseként lépek színpadra, de mindkettőnél arra törekszem, hogy a lehető legjobban beleadjam saját magam.
A színészet önfeltárás?
Abszolút. Gyakran mondogatom is, hogy milyen szerencsés vagyok, hiszen sokan hosszasan küzdenek, hogy megismerjék önmagukat, én viszont számos különleges figurát megismerhetek, melyek mögött magamat is jobban felfedezem. Bizonyos szempontból tehát a színészi pálya egy terápiás sorozat.
Ugyanolyan komoly feladat Csehovot játszani, mint énekelni a színpadon, és ugyanolyan komolyan is veszem egyiket, mint a másikat. Nem tudom, ki találta ki a zenés műfajra, hogy „könnyű műfaj”, épp, hogy roppant nehéz. Erős jelenlétet, koncentrációt igényel.
Nevezhetném akár fizikai munkának is: az egész test dolgozik, hogy a megfelelő hang a megfelelő módon szólaljon meg. Egyébként nagyon élvezem, hogy a koncertszínházi est alatt az ország legjobb zenészei ölelik magukhoz a hangszert, merthogy valóban magukhoz ölelik: egyszerűen szerelmesek azokba. Amikor kézbe veszik a gitárt, vagy a zongora, a dob fölé hajolnak, megváltozik az arcuk. Varázslatos élmény egy ilyen csapatban középen állni.
Fotó: Emmer László
Félelem van fellépések előtt? Úgy tudom, sosem vállal színpadra lépés előtt interjút.
Muszáj koncentrálnom, viszont a félelem szót nem használnám. Izgalmi állapotok vannak, de ez közel sem olyan, mint például az egykori öltöző társamnál, aki remegett, dadogott, és azt mondogatta, hogy nem fog sikerülni. Ez szétzilálja a koncentrációt. Átköltöztem miatta egy másik öltözőbe, hiszen ez nyilván rám is rossz hatással volt. Így nem lehet nekimenni egy előadásnak. A súlyt, ami előadás előtt ránk nehezedik, a léleknek el kell tudni viselnie: jelen kell lennie a megmásíthatatlan törekvésnek, hogy ha törik, ha szakad, jól fogom csinálni.
Ez a fajta hozzáállás mindig is megvolt Önben?
Azt hiszem, igen. Máskülönben nem ment volna. A Főiskolán nagyon figyeltem magamat, ott azért a kezdetekben nálam is volt remegés. De hamar rá kellett jönnöm, hogy ez improduktív. Rossz irányba tolja az ember lelkét, tehát a negatív gondolatokat el kell süllyeszteni a mélybe. Ráadásul nem szabad elfelejteni, hogy a színpadon nem vagyok egyedül, hanem remek kollégák vesznek körül, akik – történjen bármi – kihúznának a bajból. Zenés esten már előfordult, hogy ugrottam egy szakaszt a dalban, s a zenekar egy emberként jött utánam: rögtön kapcsoltak.
Van olyan ember az életében, akinek minden esetben ad a szavára, ami a színpadi szerepléseire vonatkozik?
Vannak, de nem mind színész, hanem dramaturg, súgó és ügyelő is. Csalhatatlan ízlésük van, jól ismernek engem, és nem restek elmondani, ha valami nem tetszett nekik. Egyébként fordítva is előfordul: főként fiatalabb színészek szokták kikérni a véleményemet. Szeretek támogató módon, nem piszkálva, ugyanakkor hangsúlyozva a jót és a rosszat is véleményt formálni. Fontos tudatosítani, hogy mitől jó valami.
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
Ha eddigi pályáján igazi ajándékokat kellene kiemelni, ami a feladatait illeti, mit mondana?
Az Átutazó lemezről nyugodtan mondhatjuk, hogy ajándék volt, azért is, mert ide datálódik, hogy énekelni kezdtem. Korábban nem mertem volna vállalni zenés darabot, de ezzel a lemezzel valami átszakadt bennem ezen a téren. És maga az éneklés is ajándék.
Jól érzi most magát szakmailag? Elégedett?
Az a helyzet, hogy én szakmai szempontból folyamatosan jól érzem magam. Ez persze elég idillinek tűnik, azért vannak kritikai észrevételeim a szakmán belül, de mindent összevetve szerencsésnek mondhatom magam, hiszen olyan szerepeket kapok, amelyek miatt azt érezhetem, érdemes reggeltől estig küszködni a próbateremben. Ha megnézem eddigi pályámat, látom, nem volt olyan jelentős hullámvölgy, amikor évekig ne kaptam volna feladatot. Ez hatalmas szerencse.
Számos jelentős díja van, mégis: mi jelenti számára igazából a sikert?
Például amikor harmadéves főiskolásként összetalálkoztam a takarásban Cserhalmival és azt mondta: „jól van kislány!”. Vagy amikor Törőcsik Marival játszottam és elégedett volt velem. Vagy egy összenézés Blaskó Péterrel. Ezek egyenként felérnek egy-egy önálló díjjal.
Kiemelt kép: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház
