A magyar író Trianonba hal bele – írta halála előtt Kosztolányi.
Napok óta Trianon irodalmát olvasom; zúg a fejem, szédülök, émelyeg a gyomrom, néha elakad a lélegzetem. Úristen: mennyi igazságtalanság, mennyi mocsok, mennyi megalázás, mennyi nagyhatalmi gyűlölet, dölyf és kíméletlenség, mennyi szláv hazugság és mohóság, mennyi magyar zavarodottság és tehetetlenség, mennyi, mennyi gyötrelem.
Jaj, már megint Trianon – fanyalognak a rövid emlékezetűek, a könnyen felejtők, a kizárólag a magukra figyelők, a Heti hetes celebjei. Gyászos képet vágnak hozzá, nem azért ami Trianonban történt, hanem csak úgy fintorognak a tapsológépnek.
Márpedig ha tetszik, ha nem: június 4-e gyászos évforduló. Kilencven év telt el megpróbáltatásaink egyik legfőbb okozója óta. Hiába köntörfalaznak, ellenkeznek velünk, legalább ilyenkor ki kell mondanunk, világgá kiáltanunk: bizony, a magyarság nyomorúságának legfőbb okozója Trianon. Ez hozta ránk a tengernyi megpróbáltatást, a nemzet elerőtlenedését, a második világháború minden borzalmát.
Mindenkinek tudnia kell, hogy Trianonban jogalap nélkül, aljas és hazug módon, a nemzetközi jogot sutba vágva szétdaraboltak, tönkretettek egy ezeresztendős államot. Nagyhatalmi érdek, ócska üzleti megfontolások írták felül a törvényeket.
Sir Winston Churchill brit miniszterelnök szerint „Trianon az ártatlanok olyan szenvedését okozta, melyről költőink és papjaink is csak olyankor szóltak, ha a pokolba jutottak szenvedéseiről beszéltek. A 48 milliós osztrák-magyar birodalom földarabolásával 14 millió ember került kisebbségbe anélkül, hogy elhagyta volna szülőföldjét.”
Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke javasolta, hogy az új határokat népszavazással hozzák létre, de bölcs tanácsát elutasították a bosszúálló és Európa vezetésére vágyó franciák. A franciák hegemóniát akartak a kontinensen, ezért kellett földarabolniuk azt a közép-európai államot, mely addig szavatolta Európa hatalmi egyensúlyát!
A történelem folyamán egyetlen országot és népet sem ért ekkora igazságtalanság és tragédia, mint 1920. június 4-én a Kis Trianon-palotában, a békediktátum aláírásával érte a magyart. Már a szerződés aláírásának percében tiltakozásul az egész országban megkondultak a harangok, leállt a közlekedés, bezárták az üzleteket, a gyárakat, az iskolákat – gyászba borult a nemzet.
Az első nemzedéket még nem lehetett megtörni. Őket még egybeforrasztotta a sorsközösség tudata, a közös érdek, az ellenállás, a dac. A jogtiprókkal keményen szembenézve állták a súlyos megpróbáltatásokat. Az idő azonban megtette a magáét. A nagyszülők szívóssága mára a múlté, az utánuk jövő generációk lélekben megroppantak, beletörődtek a megváltoztathatatlanba. A közösség szellemi ereje megtört, az élet az egyéni, önös érdekek mentén szerveződött már inkább, nyomában a tudatzavar, az erkölcs fellazulása, a politikai viszonyok kuszasága. A magyarság hosszú évtizedekig nem lehetett összeszokott testvéri közösség, amely közös célok megvalósítására törekedett volna. Határon innen és túl, Trianon tabu volt, egyike a legnagyobbaknak.
Még gondolni se volt szabad rá, pláne kimondani a szót. Az agymosás, jelentem, kiválóan sikerült. Az anyaországban élők olyannyira elfeledkeztek a határon túliakról, hogy ha utazásaik során találkoztak velük, képesek voltak megkérdezni tőlük, hol tanultak meg ilyen szépen magyarul.
Nem akarok itt most a részletekben elveszni, de egyre nagyobb irodalma van ma már azoknak a szenvedéseknek, tömegmészárlásoknak, kitelepítéseknek, amit a határon túli magyar lakosság élt meg a magyarsága miatt.
Az angol Frank E. Vanderlip egykoron azt írta: „Ahelyett, hogy a Balkánt europaizáltuk volna, a trianoni békével veszélyesen közel jártunk ahhoz, hogy Európát balkanizáljuk.” Ma már egyértelmű, a balkanizálás megtörtént.
A bekebelezők kiforgatták a határon túlrekedt magyarokat nyelvükből, kultúrájukból, birtokaikból. Az utóbbiból sikerült, de nyelvüket, kultúrájukat jobban őrzik, mint az anyaországiak.
A határon túl rekedt magyarok szülőföldjükön másodrendű állampolgárok, albérlők lettek. Idegen célok érdekében téves csataterekre hurcolták őket. A bekebelezők elözönlötték a falvaikat, városaikat, s balkáni szemétdombbá változtatták azokat.
Ideje szembenézni a történelmünkkel, amelynek egyik legnagyobb traumája Trianon.
Nem azért kell szembenézni vele ma már, hogy bármit is visszaköveteljünk. Csak hogy kimondjuk, a katarzis kedvéért. Manapság az Európai Uniónak hála, értelmetlenség a határokról beszélni. Ahogy a kettős állampolgárság megadása is csak egy gesztus. Egy testvéri gesztus, amit az új magyar országgyűlés a trianoni békediktátum 90. évfordulója előtt visszaadott. Persze egyesek ezért is hőbörögnek. Mert nem tetszik a szlovákoknak és szerintük nekünk mindig tekintettel kell lenni a szomszédok érzékenységére. A szomszédoknak bezzeg nem kell tekintettel lenniük miránk.
Bezzeg a szomszédok simán megadták a saját nemzettársaiknak az állampolgárságot, csak a magyarok egy része sajnálja a magyaroktól még mindig. Mintha beléjük lenne kódolva a határon túliak gyűlölete. Ez Trianon átka, amit nehéz lesz elfelejteni. Pedig amíg nem lesz bennünk szeretet, együttérzés, csak irigység, önzés, amíg nem érezzük meg a nemzeti összetartozás örömét, addig megmarad testvértelennek, idegennek, kitaszítottnak és boldogtalannak a magyar szűkebb és tágabb környezetében. Beteljesítvén így a trianoni átkot.
Egy évtizeddel ezelőtt Párizsban jártam. Összeszoruló gyomorral megnéztem a Kis Trianon-palotát is, ahol a gyalázatos okmányt 1920. június 4-én aláírták. A fala mindenütt telefirkálva, majd minden falfirka magyar nyelvű. Csupa szitokszó, átok, kétségbeesett káromkodás. Ezeket mormolom magam elé a dicstelen évforduló közeledtével. Mi mást tehetnék, s Kosztolányira gondolok, aki élete végéig reménykedett, hogy Szabadkát és a Délvidéket visszacsatolják Magyarországhoz.
A történelmi Magyarország már nem támasztható fel. De akkor is tovább él: a lelkekben, a kultúránkban, a nyelvünkben, az általunk épített templomokban, emberi kapcsolatainkban.
