Alsóörsről jöttél?
Igen. És te?
Dunaföldvárról.
Ott forgattam életem első filmjét.
Komolyan?
Főiskolás voltam, és az első forgatási napon a löszfalról, olyan negyven-ötven méter magasról kellett lecsúszni, Bán Jánossal együtt. Ott kezdtem a filmes karrieremet.
Jó emlék?
Jó. Gyarmathy Lívia rendezte, aki nemrég halt meg, kilencvenkét évesen. A film 1978-ban készült, a címe, Minden szerdán.
Minden forgatás ilyen mélyen él benned?
Nem, sőt. Előfordul, hogy meghallok egy címet, és nem ugrik be, hogy játszottam-e a filmben. Ez csak azért van, mert rengeteg nagyjátékfilmben, számos televíziófilmben voltam.
A színházi szerepek is kiesnek olykor?
Nem, a színházra ugyanez nem érvényes. Többek között azért sem, mert egy darab sok színházban megy, forog a címe. Például nagyon nehezen tudnám elfelejteni az Elefántembert, ami a diploma után az első főszerepem volt a Pesti Színházban, igaz, ez később sem volt gyakran a színházak repertoárján. De a film is beugrik, ha elkezdünk róla beszélni. Csak cím alapján nem jön elő rögtön.
Szerinted min múlik, hogy megmarad-e benned a film?
Személyes élményektől, partnerektől, vagy akár a közönségtől. Ha egy film közönségsiker lesz, akkor logikus, hogy tovább él bennem, de ugyanez elmondható a szakmai sikereknél is.
Jól gondolom, hogy az egyik legnagyobb szakmai siker a 2008-as Mundruczó Kornél rendezte Delta, amit Cannes-ban is díjaztak?
Az a díj elsősorban a filmnek szólt, persze a színészeknek, így nekem is. De megemlíteném például a Tutajosokat, ami csakugyan sok szép díjat kapott. Itthon szinte minden elismerést megkaptam, amit lehet. Nem tagadom, borzasztó jól tud esni a szakmai-díj, főleg úgy, hogy a magyar filmszemlének egykor nagy rangja volt. Külföldi kritikusok is dolgoztak benne, akik már a következő évi filmfesztiválokra válogattak filmeket. Kifejezetten emlékszem, hogy milyen önbizalomnövelő volt, amikor odajöttek hozzám, megszólítottak, hogy láttak ebben és ebben a filmben.
Ki tudsz emelni eddigi pályádon olyan elismerést, ami nem díjban fejeződött ki, hanem egy tekintetben, egy mondatban, vagy csak egy vállveregetésben, de meghatározó volt? Amikor erről Udvaros Dorottyát kérdeztem, úgy fogalmazott, Törőcsik Mari egyszer úgy nézett rá a színházi takarásban, hogy abban minden elismerés benne volt.
Törőcsik Mari óriási szerencse számunkra. Nem véletlenül használok többesszámot, én is rengeteget forgathattam vele. Hadd meséljem el, arra kimondottan büszke vagyok vele kapcsolatban, hogy a Tímár Péter által rendezett Csapd le csacsi! című filmnél tanácstalan volt Tímár, hogy kire osszon egy kicsi, de fontos szerepet, az anyósomat. Ekkor Eperjes Károllyal azt mondtuk, legyen Törőcsik Mari. Erre Tímár úgy reagált, ez elég kicsi szerep a Marinak... De erősködtünk, hogy hívja fel, és mondja meg, hogy mi kérjük erre. Végül boldogan vállalta. Egyébként, akikkel jól lehet együtt dolgozni filmben, azokkal színházban is, és fordítva. Törőcsik Marival színpadon is játszhattam együtt.
Említetted a „kis szerep” kifejezést. Igaz, hogy nincsen kis szerep, csak kis színész, vagy ez valami gyermekded, naiv mondás?
Az biztos, hogy ez a mondás rendkívül leegyszerűsíti a dolgokat. Magam is tudnék hasonlóan ütősnek tűnő mondatokat gyártani például a művészetről: nincs is olyan, hogy művészet, csak ambíció van és odaadás. De azért ez nem igaz. Előfordul, hogy valaki kap egy kis szerepet, és nem kérdés, hogy elvállalja-e, mert olyan erős az anyag. Ha ez hosszútávon történik meg valakivel, akkor azon el kellene gondolkodni.
Kívülről figyelve a pályádat úgy tűnik, nem voltak vargabetűk, megszakítások. Jól látom, hogy a nagy hullámvölgyek elkerültek téged?
Én a világ mázlistája vagyok, de ez valóban így van, ahogy mondod. A színházban és a filmekben is a koromnak megfelelő szerepek értek utol, semmiféle hiányérzet nincsen bennem ilyen téren. Remek arányban jöttek a drámák, az abszurdok és a komédiák. Jó érzéssel tölt el, sőt, a mai napig meglep, hogy a rendezőknek sok minden az eszükbe jut rólam.
A mai napig is meglep?
Akkor úgy mondom, hogy már annyira nem lep meg, viszont jó érzéssel konstatálom, hogy még mindig működik bennem valami olyan, ami a rendezőket inspirálja. Azt hiszem, nem élek vissza ezzel a bizalommal, egyszerűen mindenféle megfelelési kényszer nélkül csodálatos érzés, hogy újra és újra egy olyan útnak lehetek a részese, aminek nem tudom előre kiszámítani a szakaszait, a hatásfokát, nyugvópontját. Remek kaland bejáratlan útra lépni.
Előfordult olyan, hogy bár a környezeted nem táplált rossz érzést, de saját magadban mégsem hittél kellőképpen?
Olyan nem volt, hogy alapjaiban megkérdőjeleztem volna a színészethez való viszonyomat. Ugyanakkor minden embernek vannak magánéleti válságai. Ha utólagosan visszagondolok ezekre az időszakokra, úgy látom, a krízis segítette a színészetemet, hiszen olyan érzékenységet kaptam ezektől a helyzetektől, hogy sokkal összetettebben láttam tőlük a világot.
Ezt visszagondolva látod így, vagy amikor benne voltál, akkor is hasonlóan érezted?
Mondok egy példát. Amikor nehéz életszakaszban voltam, rengeteg rádiós feladat talált meg: kortárs verseket kellett mondani, és én azt éreztem, hogy egyszerűen mindegyikhez van közöm. Rendkívül telített voltam érzelmileg, úgy éreztem, minden utat bejártam már, amit a versekhez mozgósítani kell magamból. Most ez kissé naiv gondolatnak tűnik, de úgy éreztem, a fájdalom gazdagabbá tett. Nem véletlen, hogy a színházi terápia az egyik legbeváltabb eszköz arra, hogy begyógyítsuk a lelki sebeket.
Amikor még nem voltál színész, akkor is valamiféle mentsvárat jelentettek a kultúra szegmensei? Szövegek, versek, filmek…
Amikor nem voltam színész, akkor gimnazista voltam. Vagy talán még kisebb. Hatalmas mázlim, hogy szentesi vagyok, ahol a Horváth Mihály Gimnáziumba kerültem. Ott ismerkedtem meg Bácskai Mihállyal, zseniális magyartanárral, mindamellett igazgató és a diákszínpad alapító tagja volt. A későbbiekben Várkonyi Zoltánnal közösen hozták létre a drámatagozatot, többek között Szentesen is. Tehát egy olyan szellemi környezetbe kerültem, ahol észrevettek, figyeltek rám, szerettek.
Tizenhatévesen már az országot jártam, felléptem mindenféle versmondó fesztiválon, sok sikerélmény ért. A legtöbb tehetségkutatón elindultunk, Várkonyi Zoltán pedig kiszúrta, hogy Szentes nagyon aktív, ami a diákszínpadi megjelenéseket illeti, és mivel egy televízió volt, így centrumba kerültünk.
Előfordult olyan is, hogy versenyről mentem haza Debrecenből Szentesre, vonattal, kezemben egy Toshiba rádiómagnó, amit a győzelemért kaptam, s hazafelé azon hallgattam, ahogy bemondták, hogy nyertem a versenyen. A tévében is sokat szerepeltem, így már gimnazista koromban felismertek az utcán. Tehát ez az időszak is rendkívül gazdag volt.
Miközben fizika-kémia tagozatra mentél. Ebből az érdeklődésből maradt bármi?
Eleve nem mutattam sok érdeklődést efelé. A szüleim tisztában voltak azzal, hogy Szentesen ez a legerősebb tagozat. Igazuk is volt, remek osztályba kerültem, a város vezető értelmiségének gyermekeivel jártam együtt, akik felfelé tudtak húzni engem. Bizonyos szempontból műveltebbek voltak, nyelveket beszéltek, és a szemléletük is polgáribb volt, mint akkor ez enyém. Ebben a közegben sikerült egy elfogadott, aztán elismert srácnak lennem. Büszkék voltak rá, hogy látnak a televízióban. Egyedül a fizikatanárom nézte szkeptikusan az utamat, és ki is jelentette: soha nem leszek színész.
Ez hogyan érintett?
Nem volt ebben durvaság, sőt, egyszerűen látta, hogy nagyon nehéz bekerülni a Főiskolára. Nem rendített meg a kijelentése, többek között azért sem, mert mi Bácskai Misi bácsival azzal is kalkuláltunk, hogy nem sikerül. Nem éreztük, hogy nyomás lenne rajtunk. Olyan meg pláne nem volt, hogy „jaj mi lesz velem, ha nem sikerül?”. Senki nem pakolt rám ilyesfajta terheket.
Mikor érezted meg, hogy bizony nem mindegy, hogyan alakul a színészi pályád?
Az első ilyen akkor volt, amikor szabadúszó lettem. A diploma után nagy megtiszteltetés volt, hogy Várkonyi Zoltán a Vígszínházba hívott, utána alapítója lehettem a Katona József Színháznak. Viszont ezek után, az első igazán felnőtt döntésemet kellett meghoznom. Szabadúszó lettem. Abban az időben nem volt nagy divat, ráadásul akkorra már megszületett mindkét gyerekem, mégis a bizonytalanba ugrottam. Bíztam a szabadságomban, és ma már elmondhatom, az a hét évig tartó időszak is szerencsésen alakult. Akkor találkoztam Taub Jánossal, aki az életem korszakos jelentőségű rendezője volt.
De ha jól tudom, azóta sem voltál szabadúszó.
Ez így van, nálam a társulati lét alapkérdés. Sokszor mondogatta Törőcsik Mari, hogy minőségi emberek társaságában van. Ezzel engem is kitüntetett, hiszen tőle hallottam. És magam is azt vallom, hogy egyáltalán nem mindegy, kikkel beszélgetsz munka közben a világról, a kapcsolataidról, magadról. Igenis igénylem a tehetséges emberek társaságát.
Ha mégsem ilyen csapatban dolgozol, türelmes vagy?
Ezt úgy kell elképzelni, mint egy vonatot. Felszállsz rá, de nem mindenki látja be a száguldás közben, hogy helyes az az irány, amerre megyünk. A rendezői koncepciót meghívásnak is tekinthetjük egy remek játékba. Ha felszállok erre a vonatra, nem mondhatom út közben, hogy leszállok, és megyek tovább gyalog. A bizalom teremti meg ennek az utazásnak a lehetőségét.
Úgy fogalmaztál: nem mindenki látja be, hogy helyes az az irány, amerre megyünk. Ez a tehetségről szól, vagy eltérő nézetekről?
Szerintem ez is a tehetségről. Hiszen annak az ismérve a kíváncsiság. Nem láttam még olyan tehetséget, aki közben nem volt kíváncsi a környezetére, a világra. Sok nagyformátumú színész nyilatkozza magáról, hogy mennyire lusták. Ez kissé nagyképű, hiszen mi következik belőle? Hogy még lustán is zsenik. Kaszparovnál, a világ legjobb sakkozójánál nem merül fel a kérdés, hogy vajon szorgalmas volt-e. Vagy Kodály? Chaplin? Erre szerintem az agyat is lehet trenírozni. Én például sokat hallgatok a próbákon, mert sokszor úgy érzem, tudnám a megoldást bizonyos helyzetekre, de nem akarom, hogy rutinból jöjjön belőlem. Plusz elég impulzív az idegrendszerem, figyelnem kell arra, hogy a robbanékonyság helyett türelmes legyek. Az ember változik, ahogy múlnak az évek, bölcsebb lesz. A filmezés egyébként kimondottan nagyfokú türelemre tanított.
Miért?
Eleinte nem értettem, miért kell olyan sokat várakozni a forgatásokon. Világítás, átállás, tudom én… de ez borzasztó – gondoltam magamban. Később rájöttem, lehet, hogy a tizenkét óra forgatásból úgy érzem, tizenegyet fölöslegesen vagyok ott, de ha épp a tizenkettedik órában van egy közelim, ami majd a film meghatározó pontja lesz, kötelességem beosztani az energiámat, és nem rohangálni idegesen az asszisztensek között, hogy mikor kerülök már sorra. Annak a napnak arról kell szólnia. Tehát a forgatás türelemre tanított, ezt pedig a színházban is remekül alkalmazom, amikor fiatalok körében vagyok. Egyébként is jó látni, ahogy az egyetemről kikerülve jönnek a pályakezdők, és mint eső után a gomba, felnőnek a szemem előtt.
Jelenleg a székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatában vagy, több mint egy évtizede. Otthonra találtál a társulatban?
Amíg azt látom, hogy a meglévő energiák inspiratívak a társulaton belül, tudom, jó helyen vagyok. Viszont kíváncsian várom a fejleményeket a tekintetben, hogy hol fog tartani a szakmánk úgy két év múlva. Kiszámíthatatlan. Számos megoldatlan kérdés van a kultúrában, és azon belül a színházi világban, például nem tudni, mi lesz az alternatív színházak sorsa. Vagy éppen a kőszínházaké. Nyilván erre majd a gyakorlat ad választ, hiszen több pénz nem lesz. Nagyon átgondoltan, felelősen kellene bevonni a szakmát azokba a politikai döntésekbe, amelyek ránk vonatkoznak. Nehéz ebben részt venni, én tudatosan távol tartom magam. Ez nem azt jelenti, hogy nincsen véleményem, de magamra venni a felelősség terhét, hogy akár egy ember is utcára kerüljön és egzisztenciálisan tönkremenjen… Hihetetlen nehéz lehet az igazgatóknak.
Dilemma van benned arra nézvést, hogy meddig érdemes kiállni ügyekért, színészként véleményt nyilvánítani?
Nincsen bennem ilyen jellegű dilemma, az is egyértelmű volt, hogy őrt állok az Színmű épületén. Szabad vagyok ilyen értelemben, nem kell attól félnem, hogy a megnyilvánulásaim miatt nem lesz munkám. Ugyanakkor látok ilyet is: sokan ki vannak szolgáltatva a nyílt vélemény vállalásával, ez sokszor a munkahelyébe is kerülhet. A legnagyobb probléma, hogy nincsen a szakmánknak feje, ezért pedig az érdekképviselet is gyenge. Csak a kérdés maradt: fej nélküli lovasként merre halad a szakma? Nagytudású, hiteles embereket nem kellene kiradírozni. Nyilván nem marad ez így, az emberek tudata helyre fogja tenni a dolgokat, de a jelenkor fájdalmát mind érezzük ezen a pályán. Ha egy színésznek van a közéleti küldetéstudata, egy bizonyos ponton túl visszaüthet. Sérül a színészi szabadsága, én ilyen értelemben inkább a szemlélődő típus vagyok. Rengeteg klasszikus, és ugyanennyi kortárs darabbal foglalkozhatok, a mai napig gyönyörű feladatok találnak meg…
