Paradoxonometria, anamorfózis, labirintus, perspektíva, dimenzió – és a művészneve, az „Utisz”. Munkásságát számos, az antik görög kultúrából eredeztethető fogalom övezi. Mindig is vonzotta az antikvitás világa, vagy alkotói útjának egy későbbi állomásán talált rá arra?
Ami a művésznevet illeti: egy barátom javasolta, hogy használjam ezt, mert akkoriban meglehetősen sok Orosz István nevű férfiú volt a magyar kultúrában. Később, lassanként jöttem rá arra, hogy a név összefüggésbe hozható az imént említett szavakkal, a paradoxonnal és az anamorfózissal. A görög mitológiában Odüsszeusz mondta magát „Utisz”-nak, vagyis „Senki”-nek a küklopsz barlangjában, akit megvakított. Itt tehát egy valódi szemkiszúrás történt, a paradoxonometriák és az anamorfózisok esetében pedig áttétteles félrevezetések, illúziók jelennek meg. A névválasztás egy másodlagos oka, hogy édesanyám ősei révén görög vér is csörgedezik bennem. Visszatekintve érdekes összefüggés az is, hogy a gimnáziumi színjátszó kör – amelynek egyébként nem voltam még a tagja – felkért, nem játszanám-e el Aiszkhülosz Leláncolt Prométheusz című tragédiájában Hermészt, mert nem tudják kire osztani a szerepet. Elvállaltam. Ezt a furcsa istenséget a tolvajok istenének is mondják, vagyis kapcsolódik az anamorfózisokban is megjelenő illúzióhoz, becsapáshoz. Ilyen érdekesen függ össze minden mindennel.
A laikusokat beavatná egy kicsit abba, hogy az ötlettől a megvalósulásig miként születik meg – mondjuk – egy deszkametria?
Ehhez a Parnasszus csúcsáról egészen a hegy lábáig le kell ereszkednem. A furcsa deszkakonstrukciók születése egy szimpla eseményhez, a házunk tetőcseréjéhez köthető. A régi tetőlécek egy része lekerült az udvarra, ahol rájuk esett az eső, megfeketedtek, a többi a padláson hányódva megsárgult. Valamit kezdenem kellett velük. Vettem még hozzájuk újakat. A háromféle színű lécekből fűrészelgettem össze ezeket a lehetetlen konstrukciókat.
Az alkotásaival mintha azt sugallná, hogy ne higgyünk a szemünknek. Tényleg ez a célja, vagy ez túlmagyarázás?
Fontosnak tartom, hogy kérdőjelezzük meg a dolgokat, hogy ne higgyük el elsőre, amit látunk. Olyan világban kezdtem a pályámat, amikor észre kellett, vagy legalábbis észre kellett volna venni, hogy nem minden igaz, ami körbevesz minket. A művészetnek e laboratóriumi formájával szerettem volna a nézők figyelmét felhívni arra, hogy olvassanak a sorok között, hogy nézzenek egy kicsit a képek mögé. Ily módon „kicsiben” készülhettek fel arra, hogy a való világban is érzékeljék a csapdákat.
A tavalyi balatonfüredi kiállításának egyik legcsodáltabb darabja egy kettős jelentésű kép volt, amely mást mutatott első ránézésre, és mást, amikor a fényesre polírozott henger felületén tükröződött. Ez az Ön találmánya?
Alapvetően ez egy, a reneszánsz kortól alkalmazott trükk, amelynek a lényege, hogy a kép akkor kapott jelentést, amikor rátették egy tükröződő felületű hengert. Az én munkáimnál az alapképnek eleve van egy jelentése, amelyhez a henger egy másikat tesz hozzá.
A művei nemcsak ötletesek, hanem bámulatosan részletgazdagok is. Nem nagyon időigényes így az alkotás?
Van egy geometria, amelyet az ember előbb-utóbb megtanul, gyakorlatot szerez a használatában. Az alkotásban amúgy sem az a fontos, hogy minél előbb a végére érjek. Sőt, magának a megvalósulásnak a folyamata a legizgalmasabb. Amikor valami készen van és kiállítják, akkor függetlenné válik az alkotótól, már nem okoz akkora örömet, mint amikor az ember dolgozik rajta.
Ön költő is. Azt hihetnénk, hogy egy vers megírása nyilván egyszerűbb, mint egy deszkametria vagy trükkös rézkarc megalkotása. Tényleg így van ez?
Ezt nem merném kijelenteni. De itt nem is a bonyolultság a meghatározó kérdés. Van, amikor összefügg a képzőművészet és az írás. Az életem során az előbbivel valamivel többet foglalkoztam. Amikor nekilátok egy képzőművészeti alkotásnak, grafikának vagy képnek, nagyjából tudom, mi lesz a végeredmény, hiszen ebből van diplomám, végzettségem és persze sok gyakorlati tapasztalattal is rendelkezem. Amikor hozzáfogok egy vershez vagy regényhez, sokkal több meglepetés ér. Az írás ezért valahogy több izgalommal tölt el. Abban, hogy jobban vonzódom hozzá, az is benne van, hogy amit grafikusként, majd képzőművészként készítettem, azt általában el tudtam adni. Az írásaimért – amelyekben majdnem mindig jelen van a képzőművészeti szál – soha nem kaptam pénzt, de fel sem merült bennem, hogy anyagi ellenszolgáltatást várjak értük. Ebben azért van valami felemelő, magasztos.
A XXXIV. Salvatore Quasimodo Nemzetközi Költőverseny fődíját a zsűri a nyolcvan pályamű közül az Ön Az idő anzikszképei című versének ítélte. Beszélne egy kicsit ennek születéséről?
Ez tulajdonképpen egy versciklus, amely csak lazán összefüggő strófákból áll, több rövid kis vers van benne. Engem íróként is a látható, leképezhető világ érdekel, ami megmutatkozik a vers címében is. A költeményben láthatóvá írt képek vannak, tehát aki olvassa, az a sorok nyomán vizualizálni tud magában tárgyakat, helyzeteket. A vers esszenciája a képek által megjeleníthető emlékezet. Nem annyira a személyes, mint inkább a kollektív, a történelmi. Bár a képek líraiak, a költemény maga nem az.
Sokaknak az véleménye – és félelme is –, hogy a mély tartalmú művészeti alkotások közönsége hamarosan egyszerűen elfogy. Valós ez a veszély?
Nyilvánvalóan magam is érzékelem ezt a tendenciát, elsősorban az írott műveknél. A képzőművészeti alkotásokat sokak szerint egyetlen pillantással meg lehet ítélni. Viszont pont a már emlegetett anamorfózisok előtt azért mégiscsak több időt kéne eltölteni, hogy a szemlélő rájöjjön a dolog duplafenekűségére, arra, hogy nem az első, legkézenfekvőbbnek tűnő jelentés a legfontosabb. Az nekem is feltűnt, hogy a blogomra kitett képekre sokkal többen reagálnak, mint az írásokra. Az emberek nehezen szánják rá magukat arra, hogy hosszabb időt fordítsanak az olvasásra. Minderre adhatnám azt a választ, hogy megpróbálom kiszolgálni a felületesen olvasó vagy néző réteget. Csakhogy én például írás közben azokra az általam becsült, szeretett emberekre gondolok, akik majd elolvassák a kész művet. Vannak közöttük olyanok is, akik már a másvilágról figyelik a munkáimat, amelyek láttán a vállamra teszik a kezüket, vagy elégedetten bólintanak. Ennyi nekem elég is.
Grafika, plakát, animációs film, irodalom – ritka az ennyire sokoldalú életmű. Van esetleg még olyan új terület, amelyre szívesen tenne felfedező utat?
Nincs. Sőt bennem ezek a műfajok sem különülnek el.
Hankó András
Fotó: Török Máté / MMA
