Talán mindannyian tudnánk mondani legalább egy példát saját életünkből, amikor az otthon egyszer csak a nagybetűs életben folytatódott, minden bántásával együtt: „Minden ember külön kis univerzum. Mindenkinek más sémái vannak, más berögződésekkel érkezik egy párkapcsolatba, ettől lesz néha nagyon nehéz egymás teljes megértése. Ritka az a jelenség, hogy ugyanazokkal a sémákkal érkezik két ember egy kapcsolatba, inkább különböző mintázatok kapcsolódnak össze, ezt, a már gyerekkorból ismerős összekapcsolódást nevezzük sémakémiának.
Gyakori séma például a csökkentértékűség, amikor valaki azt hiszi, hogy nem elég jó, egy ilyen sémával rendelkező ember könnyedén vonzódhat egy könyörtelen mércék sémával rendelkező emberhez, aki kritizálja őt élete különböző területein. Ez a mintázat ismerős neki, ez adja a vonzalom alapját.
Egy elhagyatottság sémával rendelkező pedig vonzódhat olyanhoz, aki néha elkerülő sémamódba kerül, és tulajdonképpen elhagyja őt rövid időszakaszokra. Freud ezt traumaismétlésnek nevezi. Ilyenkor saját magunknak ismétlünk ismerős forgatókönyveket, mivel reméljük, hogy ez az új történet majd szebben fejeződik be. Ennek evolúciós háttere is van, Porges és Levine írnak erről a traumáról szóló írásaikban. Ha egyes állatok megismétlik és újrajátszák a harcos védekezést (fight response), akkor felkészülhetnek egy újabb támadásra. Az emberek esetében azonban nem (vagy ritkán) áll fenn életveszély, így ez az ismétlés majdhogynem hiábavaló. Nekünk embereknek egyszerűen meg kellene gyászolnunk a minket ért sérelmeket, hogy ne ismételjük tovább a mintázatokat, és hogy kitörjünk belőlük. Mindez nem egyszerű folyamat, és nem is rövid.”
Amikor arról kérdeztük Andreát, hogyan oldható fel a párkapcsolatba átültetett mintázat, a következőket mondta: „Gyermekkorunkban mindnyájunkat ért valamilyen sérelem, bántás, amire kialakítottunk akkor valamilyen választ, de ez a felnőtt kapcsolatainkban már nem fog a segítségünkre lenni, magunknak ártunk vele. Olyan összekapcsolódások alakulnak ki nagyon gyakran, ahol megnyomódnak azok a bizonyos piros gombok, mindez pedig nagyon ismerős nekünk. Véleményem szerint elkerülhetetlen, hogy egy hosszú párkapcsolatban ne kerüljön elő a mintázataktiválódás, ilyen csak a filmekben létezik. A megfelelő partnerrel és tudatossággal azonban akár kezelhetővé is válhat mindez.
Szokták mondani, hogy a kommunikáció az elsődleges. Lehet, hogy éppen rajta ülök a másik piros gombján, de magába fojtja a fájdalmat, és nem mondja el, mi bántja. A kommunikációt is sokszor tanulni kell, szóval soktényezős a változás, változtatás folyamata.”
Sokszor épp abba a mintázatba lépünk tehát, amit otthon láttunk: „A társas életünkben is aktiválódhatnak a mintázataink, például barátok terén is választhatunk kritikust magunknak, az előző példára visszautalva. Egy elkerülő személy a barátait is ghostolhatja, nyomogatva az ő sémáikat, tehát ugyanaz a sémakémia megy végbe. Női barátságokban szerintem gyakori az önfeláldozó és feljogosított séma találkozása, amikor az egyik jobban kiszolgálja a másik igényeit. Ha tudatosak vagyunk a mintázatokra, a barátokkal, családdal át tudjuk beszélni, hogy mi bánt, mi triggerel be minket, vagy egyszerűen adhatunk más választ, egy önfeláldozó például megtanulhat nemet mondani.”
Kíváncsiak voltunk arra is, vajon hogyan lehet felismerni, és beismerni, hogy azt folytatjuk, amit otthon abbahagytunk?: „Onnan, hogy egy irtózatosan ismerős érzés kerít hatalmába.
Gondolhatunk itt egy első randi helyzetére is. Amikor azt gondoljuk, olyan, mintha azt a személyt már ezer éve ismernénk, az nem biztos, hogy nagyon jó dolog. A saját biztonság érzetünk ugyanis kötődhet olyan személyekhez is a gyermekkorból, akik bántottak minket.
Amikor egy nő nagyon lelkesen meséli a barátainak, hogy megismerte az igazit az első randi után, akkor lehet erre gyanakodni, főleg, hogy mindenkinek vannak negatív, maladaptív sémái, mintázatai. (Igen, a nőkre jellemzőbb ez a fajta beleesés).
Arról, hogy miként lehet elengedni a sémákat, a pszichológus így nyilatkozott: „A sémáink a személyiségünk repertoárjának részei, ezek olyan maghiedelmek, amik bármikor előjöhetnek, mi több, felerősödhetnek krízisek és fáradtság esetén is például. Én csodavárásnak tartom az elengedés gondolatát. Ám ha valaki éppen gyógyul egy terápiában és egy jó párkapcsolatban mondjuk, akkor a sémás gondolatok száma lecsökkenhet, az erre adott reakció pedig javulhat. Az egész olyan, mint egy belső párbeszéd.
Jön egy sémás, negatív gondolat, és megtanulok rá jobban reagálni, megtanulom „csak gondolat”-ként kezelni. Ha egy ember tudja, hogy honnan jön ez a gondolat, például egy férfi nem tartja elég jónak a teljesítményét, mert az apja mindig átvette a feladatok befejezését, akkor tudatosíthatja, hogy ez a „Nem tudok jól teljesíteni” gondolat az apjától jön, és nem egy rá jellemző tulajdonság, hanem egyszerűen csak egy gondolat.
Persze ez egy fájdalmas gondolat, el kell gyászolni azt, hogy valaki ilyet ültetett el belénk. Eljön az a pont, amikor fel kell ismerni, hogy a szüleink, gyermekkorunk szereplői nem tökéletesek, nem mindenhatóak.”
Gyakran hallani felnőttektől, hogy a szülők a hibásak. De vajon meddig?
„A „gyermekkoromban rontottak el mindent” típusú gondolkodás még egy tanácsadásban sem állja meg a helyét, ez egy narcisztikus üzemmódra utal (ide tartozik a feljogosítottság séma), ahol a személy nem tud felelősséget vállalni a jelenlegi életében. Ezt úgy hívjuk, hogy exteriorizálás, tehát mindig a másik a hibás, nem mi. Ennek a másik véglete az interiorizálás, amikor valaki mindig azt hiszi, mindig ő a hibás. Mi van akkor, ha senki sem hibás, senki sem vonható száz százalékig felelősségre? Ez alól természetesen kivétel a bántalmazás, ott mindig a bántalmazóé a felelősség, ezt nem lehet kiérdemelni. Ám általánosságban igaz az, hogy a kliens is megbánthat másokat, és őt is bánthatják. Mindenkinek van egy jó, és egy rossz része. Ezeket kell felismerni és egyesíteni, így válhatunk emberré, hogy vállaljuk mindkét részünket. A sötét rész immár a miénk, ideje felelősséget vállalni érte! Mi döntjük el, hogy mit kezdünk vele.
Én például megtanultam a saját terápiámban, hogy a félelmeimre reagálva tudok nagyon impulzívan dönteni anyagi helyzetekben. Erre nem vagyok büszke, de nem is utálom ezt a reakciómat. Próbálok néha beszélni magammal. „Nem túl gyors ez?” - Talán így tudunk kitörni bizonyos mintázatokból, persze itt még nem is beszéltem arról, hogy ezek akár generációkon átívelő mintázatok is lehetnek. Az önismeret, családismeret ezért nagyon fontos tényező egy terápiában, tanácsadásban.
Válasszunk olyan pszichológust, aki készen áll arra, hogy feltárjuk a sötét kis szobáinkat, nem fog ítélkezni, és nem fog menekülni onnan! Ez egy felnőtt ember szabadságának, felelősségének a kezdete, amikor biztonságos keretek között felfedezheti ezeket magának egy pszichológus segítségével. A következő lépés az, hogy eldöntjük, mit kezdünk ezekkel. Ez már nem a szüleink döntése. Ez már egy saját, szabad döntés.”
